Egy kép: valaki benéz egy ablakon. Egy lakást lát, benne egy családot. Apa, anya, gyerekek, mindenki jön-megy, teszi a dolgát. Vagy épp semmit sem csinál, beszél vagy hallgat, veszekszik, nevet, leckét ír, táskát pakol, telefonál, gépezik, kanapé, könyvek, tévé, mindenféle kütyük, hálószobák, konyha, gyerekszobák, játékok, szétdobált cuccok, morzsás tányér az asztalon és morzsák a földön, edzés után büdös zoknik a fürdőszoba padlóján. Tárgyak, amelyekhez emlékek kötődnek, fotók rólunk, képek a falon, számtalan felesleges holmi, a nyikorgó ajtó, ami mindig is k.rvára idegesített, de nem nyúltunk hozzá, megszoktuk a nyikorgást, együtt éltünk vele.

Egy otthon. A tér, amit négyen laktunk be, ami hosszú idő alatt alakult olyanná, amilyen épp akkor volt, amikor az valaki benézett az ablakon.

Az a valaki én voltam.

Benéztem, és azt éreztem, hogy amit eddig a sajátomnak is tekintettem, az ebben a formában már nem lesz az enyém. De az érzés, hogy ez tényleg így van, csak lassan vált valósággá.

Én mentem el, mert ebben állapodtunk meg. És abban is megállapodtunk, hogy amink volt, az otthonunk... az övék marad.

Ha vinni akarok bármit is, hát vigyem. De nem akartam.

Mert mit lehetne elvinni? És főleg: minek? Minek bontsam meg az egységet? Hát nem elég, hogy én hiányzom majd belőle? Vigyek el bútorokat? Szőnyeget? Ebédlőasztalt? Miért növeljem a hiányt, ami az én távollétemből következik? Miért érezzék azt a gyerekek, hogy apa elment, és elvitt mindenfélét, amitől még furcsább lett minden a lakásban? A saját dolgaimat majd megoldom valahogy, és azóta is oldogatom őket folyamatosan.

Hónapok teltek el, és elkezdtem azt érezni, hogy már nem hazamegyek. Elfelejtettem a kapukódot. Főztem, és nem találtam a konyhában a tárgyakat, amik éveken át kézre estek. Más tárgyak új helyre kerültek. Lettek újak. És lettek új tervek is az otthonnal kapcsolatban, de ezekről engem már senki sem kérdezett meg. Ha átalakul, hogyan alakuljon át? Nekem hogy lenne jó? Ez rettenetesen fájt, főleg, hogy a gyerekektől tudtam meg, mi készül. Bántott, sértett, nyilvánvaló jele volt annak, hogy velem itt már nem számolnak. De nem akartam beszélni erről, pedig legszívesebben azt kiabáltam volna, hogy ez az enyém is, eddig együtt tervezgettünk, most miért maradok ki belőle? De semmit sem mondtam. Mindig is volt önuralmam, és azt gondoltam, hogy ezekben a helyzetekben használni is kell ezt az adottságot. A ráció legyőzte az érzelmeket. Kerülni akartam a vitát.

És azt is éreztem, hogy egy picit elvesztettem a gyerekeket. Az elején nem tudtam, hogy ebben a helyzetben milyennek is kéne lennem velük.

Azt tudtam, hogy nem akarok vasárnapi apuka lenni, akivel csak a jó pillanatokat élik meg. A nehézségekből is ki akartam venni a részem, ahogy addig is.

Ugyanúgy felelősnek akartam magam érezni értük, ahogy addig. És ugyanúgy részt akartam venni az életük alakításában, ahogy addig. De ez nagyon nehéz feladat volt, idő kellett, mire nagyjából beálltak a dolgok.

Erről később bővebben szeretnék beszélni.

„Megint megtartjuk nálunk a szokásos bulit, most akkor veletek hogy lesz? Jöttök?” – hívott fel B.

„Nem tudom, megkérdezem majd” – válaszoltam. Megkérdeztem, és a válasz az volt, hogy vagy ő, vagy én. Együtt semmiképp, az kizárt.

Sok-sok éven át jártunk együtt ugyanazokra a helyekre, bulikba, társaságokba, de ennek most vége szakadt. A barátokon azt láttam, hogy kicsit kínos nekik a helyzet. De azt gondoltam, hogy ez nekem mindegy, van ennél nagyobb bajom is, ők meg majd hozzászoknak, nem mi vagyunk az elsők, akik szétmentek. Nekem nem kínos volt, hanem fájt. Már miért ne tudnánk ugyanabban a térben lenni, miért? Sok az ember, nagy a lakás, elkerülhetjük egymást, ha akarjuk. De nem. És miért nem? Mert nem vagyok felszabadult, ha te is ott vagy. Értettem. És rettentő érzés volt.

Így aztán hol ő ment, hol én. És ha nem én mentem, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit büntetésből kizártak a játékból.

Aki tudja, hogy valami jóból marad ki azért, mert rosszat csinált.

És elvesztettem az ő családját is, a rengeteg embert, akik közül sokakkal szívesen voltam együtt. Nem volt több vasárnapi ebéd, népes szülinap, amiket persze néha untam, de azért hiányoztak. Volt, akiről azt gondoltam, hogy megmarad köztünk valami kapcsolat, vagy legalább rákérdez, hogy mi van velem, de nem így történt. Értettem, hogy nem velem szolidárisak, bár azt hittem, hogy azért nem tűnünk el teljesen egymás életéből. De eltűntünk. Évente egyszer találkozunk, a gyerekek szülinapján, ahol rengetegen összegyűlünk. Ennyi. Ezt a veszteséget is benyelem. Ahogy a többit is.

Közben persze lett sok új ember az életemben, akikkel már úgy ismerkedtem meg, hogy egyedül voltam. Sokakat megkedveltem, és szívesen vagyok velük. De valahogy mindig azt érzem, hogy jobb volt régen együtt találkozni a barátokkal, amikor mindketten ott lehettünk. Ha én voltam hallgatag, ő beszélt. Ha neki nem volt kedve megszólalni, akkor én vittem a szót. Akadt, akivel ő tudott jobban dumálni, akadt, akivel én. Voltak, akikkel ő szervezte az együttléteket, voltak, akikkel én.

Azt hiszem, ma már tudom, hogy sok kapcsolathoz egyszerűen ketten kellettünk.

Nyári Viktor

A sorozat első része arról szól, hogyan mondták meg a gyerekeknek, A sokk című írást ITT tudod elolvasni. A második részben a szerző az elköltözés utáni magányról ír, ezt pedig ITT találod.