„Gyertek, üljetek le, szeretnénk mondani valamit!"

Ott ültek a gyerekek a kanapén, és semmit sem sejtettek. De azt érezték, hogy épp valami fontos történik. Mi már tudtuk, hogy mit fognak hallani, a leülés és a kimondás közben csak vánszorogtak a másodpercek. Meleg volt, a kertből dőlt be a nyár, minden olyannak tűnt, mint rendesen. Azaz eddig nem volt szokás nálunk, hogy leültetjük őket azzal, hogy most valami nagyon komolyat akarunk mondani nekik. Igyekeztük kerülni ezt a koreográfiát, gyerekként én sem szerettem az ilyen helyzeteket.

Ők ültek a kanapén, én az egyik fotelban, egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Pedig igyekeztem begyakorolni azt a pár mondatot, amit mondani fogok, hogy legalább látszólag flottul menjen. Szorongtam, nehezen tudtam belekezdeni, ők meg csak ültek egymás mellett, várták, hogy mi következik.

„Tudjátok, hogy anya és apa sokat veszekedtek az utóbbi időben. Ezért úgy döntöttünk, hogy apa elköltözik itthonról. Közösen döntöttünk erről. Először csak egy ideig nem lesz itthon, aztán majd meglátjuk. Mindketten nagyon szeretünk titeket, ezt tudjátok. És azt is tudnotok kell, hogy nem miattatok van az, ami történik. De nem szeretnénk többet veszekedni, ezért döntöttünk így."

Miközben beszéltem, csak nem akart múlni a gombóc a torkomból. Pontosan tudtam, hogy éppen azoknak okozok fájdalmat, akiket a legjobban szeretek a világon.

„Szeretnétek kérdezni valamit?"

„Igen, Apa hol fog lakni?"

Ennyi. Semmi több.

Néztem őket, az arcukat, a tekintetüket, és vissza kellett fojtani a könnyeimet. Megkapták a választ, aztán bevonultak a szobájukba, leültek gépezni.

Kimentem a kertbe, elszívtam egy cigit, és kívülről néztem befelé.

Arra gondoltam, hogy még két–három napom van otthon, aztán jön az ismeretlen.

De az előző percek mondatai ott zúgtak az agyamban.

Még mindig fojtogatott a sírás. És nemcsak azon a délutánon, hanem minden egyes alkalommal az utolsó néhány napon, amikor kívülről néztem be a lakásba. Ahogy a gyerekeknek sokkoló lehetett az előző néhány perc, nekem annyira sokkoló volt a jövő bizonytalansága.

De legalább túl voltunk a beszélgetésen. És nem könnyen jutottunk el azokig a mondatokig.

Miután eldöntöttük, hogy nem maradunk együtt, sokat beszéltünk arról, hogyan mondjuk ezt el a gyerekeknek. A szétköltözés, bár eleinte csak egyikünk akarta, hamar közös döntés lett, és azt már a legelején tisztáztuk, hogy ezt így is szeretnénk kommunikálni. Ha már mindketten felelősek vagyunk a helyzetért, akkor ezt így  kell elmondani. Nem szerettük volna, hogy egyikünk vagy másikunk legyen a szemükben a hibás, nem szerettük volna, hogy bármelyikünkre jobban megharagudjanak, ha egyáltalán megharagszanak. Kitaláltuk, mit szeretnénk mondani, azt is, hogy ezt ketten fogjuk megtenni, hogy egységet mutassunk. Kitaláltuk az alapgondolatokat, hogy mik a fő „üzeneteink:" az ok a veszekedés, a döntés közös, a szeretetünk nem változik feléjük, ők nem felelősek semmiért. Négy gondolat, ezeket egyszerű leírni, de rettenetes kimondani.

De a kitalálás és a kimondás közötti napokban történt egy s más. Folyamatosan változott a terv. Legyen inkább úgy, hogy mégiscsak én vagyok a felelős az elköltözésért, és akkor ezt így is kéne elmondani. De ebbe nem akartam belemenni. Hogy miért? A teljes igazságot nem akartuk nekik elmondani, az hosszú lett volna és bonyolult, ahogy hosszú és bonyolult tud lenni egy házasság döglődése, és persze nem is biztos, hogy felfogták volna. Meg mindig is azt gondoltuk, hogy nekünk, felnőtteknek, megvan a saját világunk, és azzal együtt, hogy nagyon sok mindent mesélünk a gyerekeknek az életünkről, mindent azért mégsem lehet. Úgy gondoltam,

mindkettőnknek megvolt a saját igazsága arról, hogy mi és mikor romlott el, és az egészen biztos, hogy az eltérő igazságokat a gyerekek nem lettek volna képesek értelmezni.

Csak azt látták volna, hogy már megint vita van. Egy ilyen kegyetlen és éles helyzetben is.

Szóval nem. Nem mentem bele. Azért sem, mert azt gondoltam, hogy már megállapodtunk valamiben, és ezt ne rúgjuk föl. Továbbra is azt gondoltam, hogy a gyerekek szempontjából talán ez a legkevésbé fájdalmas. Nem azért ragaszkodtam a korábban megbeszéltekhez, hogy nekem legyen igazam, és megnyerjem ezt a csatát, mert pont abból lett elegünk, hogy állandóan csatázunk és valamelyikünk mindig győzni akar.

Utólag nézve – bár ki tudja, hogy mi történt volna, ha nem azokat a mondatokat mondjuk ki –, talán ez volt a jó döntés, hogy együtt álltunk bele, együtt beszéltünk velük, és ugyanazt képviseltük.

Aztán eltelt pár nap, eljött az a bizonyos reggel. Még elvittem őket suliba, majd hazamentem, összepakoltam a cuccomat, és leültem a kanapéra sírni.

Egy ideje már nem szégyellem, hogy sírnom kell, így aztán sírok. Mert néha segít. És segített is.

Összeszedtem magam, elmentem dolgozni, és este már az új helyen aludtam. De előtte még a gyerekkel beszéltem telefonon, ahogy szinte minden egyes napon azóta is, amikor nem velük alszom.

Folytatása követezik.

Nyári Viktor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Amelia Fox