Előre tudtam, hogy nem akarok egyedül lenni. Ha lehet, egyetlen percet sem.

Beszélni akartam a helyzetemről a barátaimnak, hagyni, hogy kijöjjön belőlem minden gondolat. Régebben a terápián megszoktam, hogy szeretek mindent kibeszélni, szeretek hangosan gondolkodni, az mindig segít. Aztán, ha jót mondanak a barátok, azt elfogadom, ha hülyeséget beszélnek vagy hallgatnak, az se baj, mert legalább kimondtam, ami a fejemben van. És nekem attól könnyebb. Még rá is jöhetek pofázás közben egy csomó mindenre...

Elszoktam az egyedülléttől. Pontosabban, amíg egyben volt a család, mindig is vágytam rá egy picit. Hogy nyugi legyen, úgy, mint amikor szabadságra megy az ember.

Évente pár ilyen napom volt, amikor ők vidékre mentek, én otthon maradtam, mert dolgoztam. Akkor egyedül voltam, és ez kellett. Egyszer, még évekkel ezelőtt bevallottuk egymásnak, hogy milyen jó is ez a pár napos különlét. Félve mondtuk, de pont ugyanazt gondoltuk, hogy ez mindkettőnknek jár. És egy pillanatig sem nehezteltünk ezért egymásra.

A hosszasnak kinéző egyedülléttel azonban kezdeni kellett valamit.

Az új helyen, ha nem én csináltam a zajt, néma csönd volt. Nincs tévé, csak egy régi rádió, nincs wifi, internet meg csak a telefonomon... Szokatlan helyzet. És előre tudtam, hogy nem szeretem majd a csendet. Akkor inkább megyek. Mert mehetek, akkor és oda, amikor és ahová akarok. Addig maradok, amíg akarok, csak magammal kell elszámolnom.

És mentem is. Hónapokig. Minden este, menekülve az egyedülléttől.

Az első este mozi egy baráttal, egy spanyol filmet választottam, azokat általában szeretem. Nem igazán tudtam, hogy miről szól. És pont beletrafáltam. Több párhuzamos történet: szétköltözés, válás, megcsalás, féltékenység. Vicces is volt a film és szomorú is.

„Hogy bírtad végignézni?” – kérdezte K.

„Nem is tudom. Kívülről néztem, ez nem az én történetem, semmi közöm hozzá” – válaszoltam. És akkor ezt őszintén úgy is gondoltam. Ma már nehezebb lenne megnéznem.

Aztán újra mentem. Minden este. Sok melót tettem abba, hogy sose legyek egyedül. Felmenni valakihez dumálni, inni. Elmenni kocsmázni, inni. A szingli haverok, akik általában ráérnek, hát iszunk. A családos barátok, akik mindig szakítottak rám időt és meghallgatták a történetemet... és ittunk. Dumáltunk, ittunk, dumáltunk, ittunk. Nem sokat, de azért mindig ittunk. Mozi. Színház. Bulik. Egyre több buli. Mindenkit érdekelt, hogy mi a helyzet. Hogy miért történt? Mi van velem, hogy érzem magam? Hogy bírják a gyerekek? Vajon mi lesz, megoldódik-e?

Egytémás ember lettem jó időre, és sokszor már magamat is untam.

Z., aki egyike a legjobb barátoknak, tapasztalt, mert túl van már egy váláson, azt mondta, hogy meg kell tanulni egyedül lenni. Mindig vitatkoztam vele, hogy nem akarok megtanulni, utálok egyedül lenni, nem nekem való, hagyjon békén. Mert minek egyedül lenni, ha lehetnék valaki mással is? Jobb mással lenni, mint egyedül.

Nem érdekelt, hogy fáradt leszek másnap, nem érdekelt, hogy egy kicsit másnaposan kezdem a reggelt, a pillanatokat kellett kitölteni. Azt éreztem, hogy elpusztítana az egyedüllét. Ha nincsenek a barátaim, depresszióba süllyedtem volna, pedig egyáltalán nem vagyok depresszióra hajlamos típus.

Z.-nak egy picit igaza volt, tényleg meg kellett szenvednem néha az egyedüllétet. A csöndet. Hogy senki nem fog hazaesni és vacsorát kérni, leckét ellenőriztetni, megkérni, hogy menjek be dumálni, amikor fürdik, kérni még egy pohár vizet elalvás előtt, megbeszélni az aznapot, kitalálni, hogy mit csináljunk négyesben a hétvégén.

De hiába töltöttem ki a perceket, azért egyedül voltam. Ezt mindig is tudtam. Megszenvedtem az egyedüllétet és utáltam.

Két évtizeden át nem voltam egyedül. És nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy ennek vége szakadt.

Az egyedüllétet egyvalami oldotta, a legeslegjobb, ami csak elképzelhető volt: amikor a gyerekekkel lehettem. Hetente néhány délutánt és hétvégén egy egész napot. Sosem maradtunk négyesben, váltottuk egymást, amikor visszamentem a volt közös otthonunkba, hogy ne legyünk egy légtérben. Négyes már nem volt, csak hármas. De hármasban nem voltam egyedül. Ezért aztán mindig összeszorult a szívem, amikor véget ért a láthatás, (hogy ezt a hülyén hivatalos szót használjam,) kiléptem az ajtón, visszanéztem az ablakon keresztül a lakásba, ahol nélkülem folytatódott az élet. Sokszor szorította valami a szívemet, sőt, könnyeztem is, amikor a másik lakás felé autóztam.

Aztán fogtam magam és elmentem valahová az éjszakába. Jobb híján.

 

Nyári Viktor

A sorozat első részét ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Matthias Jlt