Euforikus káosz uralkodik nálunk. Szombaton szedjük a sátorfánkat, kisgatyánkat, naptejet és szalmakalapot, aztán megyünk Horvátba’! Mi Londonból repülővel, a nagymamajárat négy keréken, dugig rakott csomagtartóval, nagynéni pedig busszal, hogy a Split melletti kis bázison egyesüljön a család és egy hétig fürdőzzünk a sós vízben meg a boldogságban.

Tavaly még együtt mentünk Budapestről. Féléves volt Barnabás, izgultunk, hogy fogja bírni a nyolcórás kocsikázást. Konvojoztunk, benzinkútnál pacsiztunk, integettünk egymásnak az autópályán, kolbászos szendvicset ettünk, és addig pakoltuk az autót, míg végül már egyik irányba sem láttunk ki belőle. A nyaralás alatt ünnepelte Barnus a féléves szülinapját, aminek örömére megmutattuk neki, hogy az anyatejen kívül más íz is van a világon. Elég jól sikerült a promó, mert azóta ez az egyik legkedvesebb programja: a világ megismerése az ízeken keresztül.

Akkor még csak egy kis magatehetetlen csomagocska volt, aki ült a pihenőszékében, nézelődött, kacagott azt őt körülvevő felnőtteken, plüsskönyveket olvasgatott és háromszor aludt napközben. Mi hullafáradtak voltunk, mert éjszakánként négyszer–ötször ébredt, úgyhogy alig vártuk a reggelt, amikor pár órára lepasszolhattuk a nagyszülőknek.

Tavaly a gyerekkori legjobb barátnőm és családja is velünk tartott a másfél éves fiukkal, aki annyira, de annyira nagynak tűnt a mi félévesünkhöz képest! Ők Los Angelesből érkeztek, és mi őszintén csodáltuk őket, hogy így repkednek a gyerekkel. Idén nem jönnek, mi viszont egy másik országból érkezünk egy másfél éves nagyfiúval, aki fut, szalad, kommunikál, naponta már csak egyszer alszik, mindent megeszik, homokozik, vízzel játszik, alig várja, hogy lepasszolja az unalmas szüleit és kiélvezze a nagymamák kényeztetését. Azt hiszem, ez lesz az első igazi családi nyaralásunk, amikor Barnabás már érti, hogy ez a hét miért más, mint a többi. Megtapasztalja, mit jelent a tenger, a sós víz, az esti séta a parton, a halpiac, a friss déligyümölcsök, a közös reggelik a verandán.

Nekem meg az a pár nap...

... amikor ülök a pihenőszékben, nézelődöm és kacagok az engem körülvevő felnőtteken, akiket egy másfél éves kisfiú ugráltat egész nap,

... amikor talán lesz olyan este, hogy Marcival megszökünk, borozunk vagy koktélozunk, későn érünk vissza, halkan beosonunk, nehogy felébredjenek az anyukáink, másnap pedig sokáig alszunk,

... amikor talán végig tudok olvasni egy könyvet és nyugodtan nézegethetem a „butamagazinokat",

... amikor nem azt gondolom magamról, hogy két tejeszacskó tartóállványa vagyok, és legszívesebben egy szatyorba tenném a testem, aztán úgy közlekednék a többi ember között, hanem viszonylag jól érzem magam a bőrömben és a nagy gonddal kiválasztott bikinimben (mind a háromban),

... amikor egy hétig nem olvasok híreket, nem lógok a facebookon, és ha valamit szeretnék közölni a férjemmel, akkor nem gépelnem kell, hanem „csak” helyesen megfogalmazni és megfelelő hangsúllyal kimondani a mondataimat (mármint úgy, hogy nagyjából azt értse, amit én mondani akarok – vagyis veszélyes egy hét lesz, de kell ennyi adrenalin).

Az anyaság adja meg azt az élményt, hogy újra igazi, őszinte gyermeki lelkesedéssel várjam a nyaralást.

Úgy várom, hogy Barnabás találkozzon a nagyszüleivel, ahogy kiskoromban én is vártam minden nyáron. Úgy várom, hogy együtt töltsek egy hetet az anyukámmal, ahogy egy kollégista várja, hogy kicsit  végre hazatérjen. Úgy várom, hogy randizzak a férjemmel, ahogy egy friss szerelmes várja, hogy végre újra lássa a kiválasztottját.

Nem érdekel az időjárás-előrejelzés, a csomagolás, a repülés, mert együtt leszünk egy csodaszép helyen!

 

Pásztory Dóri