Na, Csenge, a múltkor pont ezen gondolkodtam. Mármint, hogy engem majdnem jobban zavar, ha a gyerekeimnek van házi feladata, mint őket. Ahogy kijönnek a suliból, az az első kérdésem: házi van? És ha bólogatnak, máris  görcsbe rándul a gyomrom, mert tudom, hogy ez mit jelent. Azt, hogy ma megint szarul telik a délután. És szinte mindig van házi.

A lányaim – a kicsi elsős, a nagy másodikos – négyig vannak iskolában. Fél ötre érünk haza. Ilyenkor két választásom van. Az egyik, hogy leülünk uzsonnázni, közben beszélgetünk egy jót, és csak utána vesszük elő a házi feladatot. Tehát hat körül elkezdünk verset tanulni, aztán nekiállunk a mateknak, és mivel már halál fáradtak, minden olyan nyögvenyelősen és lassan megy, hogy az egyikük végül elsírja magát („jobb” napokon mindkettő). Ilyenkor vagy feladom és elárulom, mennyi az a rohadt huszonkettőből tizenhárom, vagy kitartó vagyok, és fél kilencig ülünk a matek könyv fölött. És csak aztán jut eszembe, hogy azt a kicseszett délutáni gyerektornát meg elfelejtettük, úgyhogy a tízalkalmas bérletből csak kettőt sikerült lejárni, tehát tök fölöslegesen fizettem. Megint.

A másik verzió, hogy hazaérve az iskolából nincs uzsonna, nincs jó beszélgetés, hanem rögtön a házival kezdünk, hogy mielőbb túllegyünk rajta. Nem tudom elmondani, milyen ócska érzés, amikor leteszik az iskolatáskát, és én azt mondom, mint egy rohadt parancsnok: hozzátok a házit! Ja, és persze – hogy motiváljam őket – azt hazudom nekik: „ha gyorsan végeztek, akkor még marad idő a játékra is.” Miközben tisztában vagyok vele, hogy nem tudnak olyan gyorsan végezni, így megint elmarad a játék. Ebben a a verzióban az a jó, hogy nem a tanulás lóg bele a fürdési időbe, hanem az uzsonna, amiből közben vacsora lesz, és bár ez a verzió ugyanakkora szívás mint az előző, picit kevesebb sírással jár.

Bocsánat, van egy harmadik verzió is. A lányok négykor kijönnek az iskolából, onnan megyünk tornára, útközben megeszik a melegben agyonfonnyadt szendvicsüket, tornáznak, fél nyolcra hazaérünk, és utána állnak neki a házinak. Így – ha minden feladat megoldását elárulom – fél tízre kerülnek ágyba. Ha viszont „jó” szülő vagyok, akkor rájuk hagyom a feladatmegoldást, és csak fél tizenegy körül sikerül lefektetni őket. Viszont, mivel addig sokat sírtak, állati könnyen elalszanak.

Közben meg persze szülőként kapom az ívet. A gyerek házi feladatát nem szabad megcsinálni! Egyetértek. A gyerek legfőbb dolga a játék. Egyetértek. Szülőként tessék a gyerekkel sokat beszélgetni és együtt játszani! Egyetértek. A gyereket iskolaidőben tessék időben lefektetni! Egyetértek. A gyerek mozogjon annyit, amennyit csak tud, hiszen egész nap az iskolapadban ül! Egyetértek. És persze szeretném őket hetente kétszer elvinni lovagolni, és szeretném, ha a gitárjuk, amit a Jézuskától kértek, nem az ágy alatt porosodna, hanem néha tudnának rajta játszani is. És szeretnék velük társasozni vagy kimenni a kertbe, a játszótérre, az állatkertbe, a strandra...

A kérdésem csak az, hogy mikor????

Kormos Anett

A fotó illusztráció