Éltem a kis megszokott életemet, 29 éves voltam, ez már a közvélekedés szerint se éppen az a duhaj csikókor. Ugyanakkor engem a komolyság szele még nem csapott meg. Valójában magasról szartam mindenre. Állandó kapcsolatom nem volt. Nyélgázon motoroztam, néha megesett, hogy elmentem kenyérért, és egy hét múlva ugyanabban a ruhában értem haza. Megtehettem. Nem voltam felelős senkiért. Abban az időben nehezen hitte volna el egy kósza szemlélő a hétvégi puncivadászt látva, hogy hamarosan párás szemmel fog rohangálni egy borzalmas minőségű ultrahangképpel, amiről azt állítja, a fia van rajta. Pedig első látásra mindenki azt hitte, hogy a képen Tenkes kapitányát örökítették meg hátulról szórt csillagfényben, miközben a pusztában vágtat fakó lován, kaputelefonnal...

Ettem a nappaliban. Cipőm lerúgva, koszos zoknim lágyan hintázott a csilláron. A káosz a szobámban akkora volt, hogy egy vendégségbe érkező lány szerint az apja, aki tűzszerész, ilyen helyeket gázrobbanás után szokott fényképezni. Talán ő se gondolta volna, hogy e mondat elhangzása után alig egy évvel csak úgy érzem majd jól magam otthon, ha kihipózom a Domestost, és vasalom a kilencven fokon (fertőtlenítőben) mosott ruhákat.

Emlékszem, szerda volt. Nem volt jó kedvem, lelőtték az összes katonámat a videojátékban, és én rávertem kettőt az X-box konzolra, amitől ő megsértődött, eutanáziáért könyörögve reccsent egyet és megállt. Pedig egy vagyon volt, csak két napja vettem... Közben folyamatosan csengett a telefonom, ami körülbelül annyira érdekelt, mint lecsós fazekat a vízicsigák nemi élete. A sokadik csengés után aztán jött egy üzenet, amit azért megnéztem, igaz nem tudtam, hogy az a nő írta, aki fennkölt szavaival megváltoztatja az életem:

„gondolom megint valami buzi játékkal játszol, csak azért kerestelek, hogy szóljak. Ne pánikolj, de úgy néz ki, apa leszel."

Az érzés, ami végigfutott rajtam, leírhatatlan. Tudtam, hogy most örülnöm kellene, de azért egy kicsit meg is akartam dögleni. Körülbelül egymillió indokom volt rá, miért nem lehetek apa. Vajon tényleg az enyém? Hiszen vigyáztunk, oké, voltak balesetek, de majdnem mindig sikerült vigyázni. Biztos, hogy egyáltalán terhes? Azonnal vettem tíz tesztet, és miközben mentem vele hozzá, azon agyaltam, mi történik, ha mégis úgy lesz... Ekkor még nem hittem volna el senkinek, hogy 15 hónap múlva együtt sírok Milánnal az első oltásán, és komolyan fontolgatok egy kézitusát az orvossal, aki „bántotta."

A hatodik pozitív teszt után megkegyelmeztem a páromnak. Nem kellett többet pisilnie, bár szerintem nem is tudott volna. Úgy láttam, bántja egy kicsit a hitetlenségem, ami abból is látszott, hogy az utolsó alkalommal, amikor kijött a fürdőből, hozzám vágta a tesztet, majd – bár igazi indoka nem volt rá – lekapta a falról a nagyapja által lőtt őzfejet is. Amikor tíz körömmel esett nekem, úgy éreztem, nem nyugodt, és az eredményt érvényesnek és szignifikánsnak minősítettem.

Hazamentem, álltam az ablak előtt, bámultam kifelé. Lent az utcán emberek hada, köztük gyerekes szülők, mind fáradtak. Ideges, lenőtt hajú anyukák, lehajtott fejű apukák. Akkor határoztam el, hogy én nem ilyen leszek.

Az én gyerekem lesz az első Nobel-díjas világbajnok focista, színész, harcművész és én k.rvajó apa leszek. Bár félrecsúszott boxerben, alvástól nyálas atlétában, fél pár zokniban ez elég súlyos kijelentésnek tűnt.

Listát írtam a beszerzendő dolgokról, felnőtt módra a legfontosabbakkal a tetején szépen, árakkal kalkulálva. Aztán elmentem és megvettem az első tételt egy 50 köbcentiméteres pocket bike-ot...

Kabai Sanyi

A korábbi Jóapa írásokat ITT és ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Fernando Cortes