December ötödike volt, sötét és hideg. A nappali közepén álltam, érzelmileg teljesen kimerülve, és olyan mélyről tört ki belőlem a vágy, hogy szerelmet szeretnék, mint amikor egy átmulatott éjszaka után egy kontrollálhatatlan hányással ürül ki a gyomor. Így jött ez a mondat is, hangosan, onnan, mélyről. Egy szellemileg izgalmas, inspiráló, jókedvű, anyagilag és érzelmileg megbízható, és szexuálisan is kielégítő kapcsolatra vágytam. Volt már ilyen – majdnem ilyen – és tudtam, hogy figyelni kell, mit kívánok.

Másnap egy születésnapra hívtak, és bár nem különösebben volt kedvem a társasághoz, mégis összeszedtem magam és elmentem. Közepes este, közepesen jó csapat, pár vodka. És akkor jött az a fura húzás. Nem sűrűn van ilyen, de megtanultam, hogyha ezt érzem, menni kell. Mert valami vár. Továbbálltam. Techno és sötét. Azt egyedül is bírom. Ott álltam a jobb hangfal előtt, ahol mindig. Az emberek esetlenül mozogtak körülettem, én csak a fejemmel követtem a basszus ütemét. És akkor odalépett.

Telihold volt és Mikulás. Én piros kabátban voltam, ő feketében. Azt hitte 22 éves vagyok, pedig 32. Ő pont tízzel több.

Találkoztunk már pár évvel korábban futólag, én emlékeztem, ő nem. Gyerekrágót rágott. Kértem egyet, mert jó volt a lehelete. Kimentünk a pulthoz, tetszett. Furcsa fizimiska, ritka madár – gondoltam. Dumadumaduma – zenéről, eufóriáról, kortárs képzőművésztről, a melegek helyzetéről. Ez jött. Ránk kapcsolták a világítást.

Hova menjünk? Nálam rendetlenség van – mondta. – Nálam is – vágtam rá. – Kíváncsi vagy az enyémre? – kérdezte kis tétovázás után. – Aha – válaszoltam. Taxi, pirkadat. Kicsi és intim lakás, épp mint az enyém. Sok hangszer, festmények, képek. Művész. Beszélgetés és cigi. Tetszem neki, éreztem. Együtt alvás, de semmi szex. Jó. Így kell ezt – gondoltam.

Pár nap múlva vacsora egy étteremben. Nem csókol meg. Fura. Eszünk, beszélgetünk, nevetünk. Van két fia lánya, és három éve volt egy újabb nagy szakítása. Azóta csak liezonok. Látom, hogy érzékeny és büszke. Tombol az ego. Hogy velem mi van? Egy csontvelőig hatoló szerelmen vagyok túl, nem is olyan régen, egy hónapja – fut át az agyamon, de ezt persze nem mondom. Érzem, hogy nem kell az összes sejtemet megrázó fent-lentekről beszélni, mert most mi vagyunk a főszereplők, és örülök, hogy itt ülünk. Annyit mondok, hogy volt egy illegális kapcsolatom két és fél évig – mert az volt –, de már vége. Fél éve – teszem hozzá, hogy ne ijesszem meg. Hogy ne rajtam múljon. Kicsit fáradt, de jókedvű. Öregnek látom, és tetszik. Hazahoz. Semmi, együtt alvás.

Hívom a nővéremet, mesélem, hogy nem történt semmi. Nem baj, mondja, nem kell mindent azonnal. – Egyébként milyen volt? – kérdezi. – Jó – válaszolom. – Semmi felforgató, egyszerűen csak jó. Ez kell most nekem – nyugtázom.

Eltelik két nap. Türelem, persze. De én csinálnám. Kapkodnék. Mennék, menekülnék az előzőből hozzá. Nem tudok még mit kezdeni az egyedülléttel.

Ő minden jel szerint ráérősebb. Akaratlanul is hagyná, hogy magamra találjak, de én ehelyett várom, hogy hívjon. És sokat gondolok rá. Így csinálom magamnak a szerelmet.

Pár nap múlva ír, hogy van-e kedvem átmenni, főz valamit. – Persze – felelem és izgulok. Kezdem érezni a súlyát. Hogy számít, milyen lesz. Le fogunk feküdni, érzem. Szeretném tudni, hogy milyen. Tudnom kell. A pszichológusom figyelmeztet, hogy ne legyek csalódott, ha az első nem lesz olyan jó, mert valami nagyon intenzívből jövök. – Persze – felelem, de közben tudom, hogy az leszek. Hogy ott sok minden eldől, annak mennie kell. És közben érzem, hogy elveszítettem a könnyedségemet. Szeretném, hogy jó legyen.

Átmegyek. Lazac és spenót, szeretem, pedig nem tudja. Beszélgetés mindenről, ami nem az élet: időutazásról, filmekről, az oroszokról. Vagyis mindenről, ami az élet, de magunkról alig. Nincsenek nagy mélységek, lendület van. Reggel négy óra, lefekszünk. Nem kívánom. Nem igazán. Nem jó az első. Kis baleset, nem sikerül a védekezés. Az első dráma. Fáradtak vagyunk, elalszunk.

– Veszünk babakocsit? – kérdi reggel viccelődve, de közben látom, hogy fél. Ott kiderül, hogy nem ismerjük egymást. Hogy lehetnék olyan is, aki úgy dönt, nem csinál semmit, lesz ami lesz. Egy 32 éves nő, némi spermával a hüvelyében. Bár én rögtön tudom, hogy beveszem azt a tablettát, ha nem is szívesen, nem pontosan érzem, hogy ő tudja-e. Egyáltalán érdekli-e. Nem az ő teste. Eljövök, és kavarog bennem a pszichológusom mondata. Érdekes, de boldog vagyok, és azt érzem, hogy ez jó lesz. Hiszek a találkozásunkban, talán mert olyan erősen kívántam, hogy jöjjön. Nem nagyon volt velem ilyen azelőtt.

Később beszélünk, addigra túl vagyok az esemény utáni tabletta körüli hercehurcán, egyedül. – Figyelj! – kérem a telefonban. – Igen? – kérdez vissza. – Semmi – mondom lemondóan, mert inamba száll a bátorságom és nem tudom, hogy meg akarom-e kérdezni, találkozunk-e még. Alámenősnek érzem, de valamiért felmerül bennem. Hirtelen törékeny lesz a találkozásunk gondolata. A magabiztosságom tovaszáll, és marad két ember három jó estével a háta mögött. Végül mégis felteszem a kérdést a találkozzunk-e még formában, pedig számomra egyértelmű, hogy szeretnék. – Persze – feleli, és egy-két mondat után letesszük a telefont. Én elmegyek a barátnőimmel welness-hétvégére, ő is elutazik.

Napokig nem beszélünk.

Léna

Folytatása következik.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock