Erdős Virág verse, az Ezt is elviszem magammal sokszor jelentett gyógyírt lelket gyötrő honvágyamra. Reggelente a virginiai dombok között battyogó buszon ez a megzenésített költemény csempészett némi magyaros melankóliát az amerikai külváros hangulatába, majd a pekingi edzőterem falai között is az elcsépelhetetlennek tűnő sorokat hallgattam. A dakari tengerparton elektronikus könyvem kijelzőjén tűntek fel a zsigerig hatoló sorok: „...viszem a mindörökké Moszkva-Moszkva teret.” Az elmúlt nyolc év öt nemzetközi költözése során sokszor gondolkodtam azon, vajon én mit hoztam magammal Amerikából, Kínából és Szenegálból.

Önbizalom és jószolgálat – Amerika

2007 tavaszán érkeztem meg Washington D.C.-be. Egy belvárosi szállodában amerikai, maláj, francia, kolumbiai, vietnami, német és thai kollégák között hamar rájöttem, hogy a különböző gondolkodásmódok megismerése és elfogadása nélkül itt életképtelen leszek. Ebben a nagyon izgalmas multikulturális közegben nyitottabb és toleránsabb lettem. Jó volt látni, mennyire színes a világ, és ez a helyzet azt is megerősítette bennem, hogy

ha valaki másképp gondolkodik, más értékek mentén éli az életét, más szemszögből közelíti meg ugyanazt a dolgot, az az én látásmódomat is gazdagítja.

Az önérvényesítésben igen ügyes amerikaiaktól megtanultam, hogyan álljak ki az érdekeimért, és ne fogadjak el olyan helyzeteket, amelyek nem felelnek meg számomra. Ez a sikerorientált társadalom azt is mélyen kódolta bennem, hogy ne halogassam felmerülő ötleteim megvalósítását. Nagyon megfogott a lépten-nyomon tapasztalható jótékonykodás és az, ahogy a rászorulókat felkarolják. Az adománygyűjtés sokféle módjával találkoztam a sütivásároktól kezdve fotóárveréseken át futóversenyekig, ahol a befolyt összeget a rászorulóknak juttatták el.

Szerénység és szorgalom – Kína

Bő egy éve barátkoztam az amerikai kultúrával, amikor a férjemet három évre Pekingbe helyezték. Kína többezer éves történelme, a konfucianizmussal kevert kommunista szemléletmód, a hihetetlen mértékű gazdasági változások, a végletekig felturbózott verseny, nap mint nap megállítottak egy pillanatra. Kilenc hónap munkakeresés után fel kellett adnom elképzeléseimet az addig egyenes ívben felfelé haladó karrierem folytatásáról, és el kellett fogadnom, hogy e költözködős életstílus nagyfokú rugalmasságot igényel részemről. Önkéntesként kezdtem el dolgozni egy alapítványnál, ahol megtapasztaltam a kínai társadalom szélsőségeit. Az Angliában diplomázott, világot látott, hipergazdag kolléganőmben, a Kína elmaradott vidékéről származó, a sajátjaiért tenni akaró önkéntesben és a lelkes, pekingi tanárokban azonban volt egy – a társadalmi különbségeket áthidaló – közös jellemvonás:

a bámulatos szerénységgel és szorgalommal dolgozó kollégáim jó leckét adtak alázatból, kitartásból és megmutatták, hogy a legnagyobb nehézségek között sem szabad feladni a vágyainkat.

Derű és jóindulat – Szenegál

A nyugat-afrikai Szenegált egy ismerősöm látatlanul is a pokol hetedik bugyrának nevezte, és én sem voltam képes a hely pozitív oldalát megtalálni hónapokig. Hogyan is láthattam volna a jót ott, ahol öt–hatéves kisfiúk üresen kongó bádogdobozzal a kezükben kérnek alamizsnát, ahol az elviselhetetlenül forró, párás melegben végtagjukat vesztett koldusok fekszenek az utcákon? Miért is akartam volna várandósan égő gumiabroncsok között lavírozni autóval, miközben nagyon drukkoltam a korrupt hatalom ellen tüntető bátor diákoknak? Közel fél évvel később azonban, jó érzéssel tértem vissza Budapestről Afrikába: oda, ahol az emberek szeméből őszinte derű és határtalan jóindulat árad, ahol a közösség fontossága, egymás segítése felülírja mindazt, ami eleinte annak a bizonyos helynek a hetedik bugyrát jelentette.

A lassú élettempó, az állandó napsütés messzire vitte a múltat, és nem hagyott teret a jövő feletti aggodalomra – csak a jelen és a most pillanata létezett.

Az egyszerűbb élet, a szegénység el is feledtette mindazt, amit a fogyasztói társadalom sulykol belénk. Dakarban nem igazán volt jelen a fogyasztásra ösztönzés, és nekem sem jutott eszembe, hogy kedélyjavító céllal ruhákat vásároljak. A közösség, az egymásra való – sietség nélküli – odafigyelés, a most pillanatának megélése örök üzenetként velem maradtak.

A magyar bevándorló ajándéka

Most, két héttel azután, hogy Boszniába költöztünk, csak remélni merem, hogy én is tanítottam valamit életre szóló amerikai barátnőimnek, kínai és szenegáli kollégáimnak: kreativitást, empátiát, lojalitást, és persze magyar recepteket. Sok-sok érdekességet a szokásainkról, a Duna felett átívelő hidak és a főváros szépségéről. Az amerikaiaknak a vasfüggöny mögötti évekről, a kínai kollégáimnak a magyar nyelv rejtelmeiről, a szenegáli ismerősöknek pedig a politikáról. Bízom benne, hogy ezek közül egy–kettő az Elviszem magammal listájukon szerepel majd.

IMG_1766

Trembácz Éva

Erdős Virág Ezt is elviszem magammal című versét Kollár Klemencz László zenésítette meg. Ezen a felvételen  mindketten láthatók és hallhatók. Bónusz: a közreműködő kortárs írók és zenészek, vagyis Beck Zoli (30Y), Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Szálinger Balázs és Szűcs Krisztán (HS7):