Milyen amikor Barnabás szenved a fogzástól, apa taknya-nyála egybefolyik, anya pedig világmegvált a laptop mögül? Nem ideális. Vannak nekünk is nehéz heteink. Ez a mostani ilyen.

Ahogy a múltkor írtam, a MPB körül kialakult botrány próbára tesz: miként lehet munka és család között egyensúlyozni. Az ügy tovább gyűrűzik, közben pedig nálunk is fokozódik a helyzet. Barnabás fogmanóit nagyon gondatlanul castingoltuk. Ha valamiben komoly hibát vétettünk, akkor az ez. Az ő fogmanói ugyanis lassan és kíméletlenül dolgoznak. Nekem szent meggyőződésem, hogy három hónapos korától fogzik, az első fogacska viszont nyolc hónaposan csillant meg az ínyén. Tizenhét hónap alatt nyolcig jutott, úgy, hogy a hátsó őrlőfogak folyamatosan borsóméretűre duzzasztják az ínyét. Minden este úgy megyek aludni, hogy most már tutira áttöri a húst, majd reggel csalódottan konstatálom, hogy még mindig nem szúrja meg az ujjamat a kitüremkedett csont.

Ezen a héten újra elöntötte a fogtakony. Ez azt jelenti, hogy nem beteg, de folyamatosan folyik az orra és a nyála, én pedig rettenetesen félek az arcüreggyulladástól, úgyhogy kíméletlenül porszívózzuk az orrát, amikor kell. Habcsókos életünkben ez a folyamat a torkon akadt meggymag. Barnabás minden erejével küzd a lefogás ellen (teljesen jogosan), másképp viszont nem tudjuk rendesen eltávolítani az ipari mennyiségű váladékot, csak ha minden végtagunkat bevetve mozgásképtelenné tesszük néhány percig. A drága kincsem most már arra is hajlandó, hogy néhány másodpercre önszántából az orrához emelje a szívócsövet, de ez sajnos kevés. Mindig adunk neki időt, hagyjuk, hogy játsszon vele, jó példát mutatva kiporszívózzuk anya és apa orrát is, próbáljuk mesével, mondókával, énekkel, játékkal elterelni a figyelmét, de sajnos semmilyen módszerrel nem tudtuk elérni, hogy lefogás és hangos üvöltés nélkül meglegyen a kívánt eredmény. Két orrszívás között pedig megy a szenvergés, amikor semmi sem jó, amikor csak a szopizásnak van valamifajta fájdalomcsillapító, nyugtató hatása. Ezt nagyon nehéz türelemmel és empátiával viselni. Ha valamiért elmennék tüntetni, az biztos a fogzás elleni felvonulás lenne.

Ebben a helyzetben próbálom tartani a lépést a MPB üggyel, amely napról napra jobban sérti az igazságérzetemet. Nem tudom tétlenül nézni, ami történik, pedig szigorúan véve nem vagyok érintett. Az én életem nem fog változni attól, hogy ki vezeti a Magyar Paralimpia Bizottságot. Talán csak annyiban, hogy megmarad a hitem: őszintén, becsülettel, a véleményünket egyenesen felvállalva is lehet változást generálni. Ez vezérel, ez késztet a megnyilvánulásra. Közben viszont nem maradhat el a játszóterezés, a pelenkázás, az altatás, a mesélés, a közös játék.

Barnabás egyik délutáni alvása alatt írtam meg a nagy visszhangot kiváltó bejegyzésemet, majd mentünk a játszótérre kipróbálni az új dömpert. Az interjú-felkéréseknek is próbálok eleget tenni, ezeket igyekszem a délelőtti pihenőjére időzíteni. Napról napra nő azoknak az újságíróknak a száma, akik Barnabás bioritmusához igazítják a munkájukat és pontosan tudják, mikor alszik a kisfiam a londoni ágyában (valójában a miénkben, de erről talán egy másik posztban mesélek). Ilyenkor egyik szemem a laptop monitorján, másik pedig Barnuson. Nehéz reagálni a bicskanyitogató hírekre úgy, hogy közben itt sertepertél körülöttem egy szuperhős, aki a fogmanókkal vívja ádáz harcát.

Az a szerencsém, hogy nem ő az egyetlen a háznál. Marci is szuperhős, mert elviseli, hogy feszült vagyok olyan dolgokért, amelyek tőlem 1700 kilométerre zajlanak, hogy a kezdeti javulás után újra sokkal többet használom a kütyüket, és hogy komolyan rányomja a bélyegét a hangulatomra, a MPB elnökének újabb és újabb megnyilvánulása. A rossz hangulat, a düh, a szomorúság pedig nekik jut. Nekik, akik erről mit sem tehetnek, csak csöndben, biztatva támogatnak és elviselnek. Marci eközben dolgozik, vigyáz Barnusra, amíg én átnézem a velem készült interjút, véleményezi a megnyilvánulásaimat, előolvassa a kommenteket és megszeretget, amikor elkeseredem. Tegnap óta viszont tisztes távolságból kommunikálunk. Szerencsére nem azért, mert elege lett belőlem, hanem mert őt is elöntötte valami roppant kellemetlen takonykór. Itt ül mellettem begubózva a takaróba, utálja az egészet és azonnal meg akar gyógyulni.

Csak úgy tudjuk pozitívan átvészelni ezeket az időszakokat, ha megpróbálunk tanulni belőle. Gyakoroljuk a módszereket, praktikákat, hogy miként lehetne viszonylagos békében együtt élni akkor is, amikor leginkább elbújnánk a világ elől. Tudjuk, ki fognak bújni azok a fránya fogacskák, hogy egyszer csak elcsitulnak a hullámok a parasportban és a bacilusok is visszaszolgáltatják a férjemet. Addig meg számoljuk a napokat, abban már úgyis nagyon jók vagyunk.

 

Pásztory Dóri