–

A kezem a hasamra teszem, érzem, ahogy erőteljesen rugdos a fiam. Nyilván elfáradt már ő is, hiszen a nappali ablakában állok tegnap este óta. A férjemet, Jancsit várom, aki azt mondta még délután, siet haza. Ilyet még soha nem tett, hogy nem jött haza éjszakára, hiszen tudja, mennyire aggódom érte. Sosem hagy magamra, csak azokon a ritka alkalmakkor alszom egyedül, amikor utazik a munkája miatt, miattunk, azért, hogy többet keressen.

Egész éjjel az ablakban álltam, egyetlen percre sem mertem elmozdulni, mintha azzal, hogy szuggerálom az egyre ritkuló forgalmú utcát, elijeszteném a bajt. Harmincnégy éves vagyok, és az első babámmal vagyok várandós. Nem szeretek aggódni. Tudja ezt az én férjem jól, mégis előfordul, hogy nem jön időben haza. Persze mindig kiderül, hogy valami banális dolog közbejött, meg általában a Laci nevű barátja szerelmi ügyeiben ad hosszasan tanácsot, aki egyedül Jancsiban bízik. Most is hozzájuk ment tapétázni. Én meg valahogy nem szeretem, ha odamegy, mert nem ismerem őket. Mindig kimaradok az életéből, amikor velük találkozik. Ugyanúgy, mint amikor a szüleit vagy a testvéreit látogatja. Mint egy megfoghatatlan árnyékcsalád, mindig kisiklanak, ha együtt lenne programunk. Laciékról azt tudom, hogy kedves, aranyos emberek, akik ezer éve jó barátai. A szülei viszont… na, hagyjuk is. Ezt szokta mondani.

De egész éjszakára még soha nem maradt el minden szó nélkül. Jaj, hogy is teheti ezt, biztosan valami baj történt, mert csak úgy nem csinálna ilyet, hiszen nagyon szeret. Élete legnagyobb ajándéka vagyok, azt szokta mondani. Tegnapelőtt is, amikor hazajött a horgászásból, vigyorogva nyomta a kezembe a kissé megfáradt csokrot. Aztán amikor lepakolt, és a halakat beledobta a mosogatóba, még egy apró csokiszívet is elővarázsolt a kertésznadrágja zsebéből. Kicsit össze volt nyomódva, a piros csillogós fémpapír alól néhol kilátszott a fekete színű csokoládé. De Jancsi nekem hozta, és nekem őrizgette egész horgászás alatt. Ez a kettőnk rituáléja. Hogy a kezembe nyom egy apró szívet. Emlékszem, amikor először szorította bátortalanul a kezembe tankoláskor a benzinkutas csokiszívet, alig kezdtünk el járni. Zavartan körbenézett, mintha attól félne, hogy férfiatlannak gondolják, ha meglátják. Pedig nem az. Egy cseppet sem férfiatlan, inkább gyengéd és szerelmes.

Amikor megismerkedtünk, maga alatt volt nagyon, mert éppen kirakta a felesége. A nő összejött egy régi szerelmével. Nagyon csúnyán elbánt szegénnyel az a szörnyeteg asszony, mindenéből kiforgatta Jancsit, akit porig sújtott a csalárdság. Ő bezzeg nem ilyen! Első látásra szerelem volt. Elállt a lélegzetem, szinte megszédültem, amikor megláttam. Azok a gyönyörű, megtört, szomorú szemek…

Később mesélte, ő is ugyanezt érezte. Meglátta az erős, vidám tekintetemet, és úgy érezte, csakis erre várt egész életében. Egy hét múlva hozzám költözött, és két hónap múlva, ahogy kimondták a válásukat, feleségül vett. A szüleit és a családját nem hívta az esküvőre, meg Laciékat sem. Nem akarta, hogy kihasználjanak. Mert a szülei nagyon számítóak, Lacit meg a felesége irányítja, ők Jancsi exét pártolják – nem is érti, hogy miért –, biztosan a Laci felesége a ludas ebben is, mert az egy szörnyű zsarnok ám! Szóval Laci majd idővel megszokja, hogy most már én vagyok a Jancsi felesége, és majd megszeret. Már, ha végre találkozunk...

Régebben kicsit más volt. Sokáig vártunk a babára, talán túl sokáig. Hat év után estem teherbe. Ezalatt a hat év alatt minden specialistát megjártunk, míg végül, amikor már majdnem lemondtunk a babáról, spontán terhes lettem. Mióta állapotos vagyok, néha olyan furán érzem magam. Biztosan túl érzékeny vagyok. Amikor megmondtam neki, hogy gyereket várok, sokáig hallgatott. Átfutott az agyamon egy perc alatt, hogy úgy érzi, hogy ő idős már egy kisbabához, de hát akartuk ezt a babát! Akartuk mindketten! Lehet, hogy csak tíz másodperc volt, de nekem sokkal többnek tűnt. Nem tudtam mire vélni. A csend elbizonytalanított egy pillanatra. Közel álltam hozzá, az arcát néztem. Merev volt és hideg. De csak egy pillanatig. Aztán meleg lett a pillantása és szeretettel teli. Magához ölelt, és azt mondta, hogy ő a világ legboldogabb embere. Igen, vártam, hogy ezt mondja. Csak az a pár másodpercnyi csönd ne lett volna. Aztán elfelejtettem az egészet, és mindig csak ilyenkor jut eszembe, amikor egyedül vagyok, és rá várok.

Tegnapelőtt, amikor a gyűrött csokiszívet a markomba nyomta, olyan gyöngéden ölelt meg, hogy egyből éreztem, soha nem tenne semmi olyat, amivel fájdalmat okozna. Emlékszem a pillanatra, amikor megbizonyosodtam, mennyire jó döntés volt, hogy életem végéig vele éljek. Már két éve voltam a felesége, de nem ismertem a családját. Azt mondta, higgyem el, nem veszítek sokat. Fura volt, de elfogadtam. Aztán egyik délután megvárt a munkahelyemen. Piros norvégmintás pulóver volt rajta, eszméletlenül jóképű volt benne. Az anyja kötötte neki még az elmúlt évben, de eldugta, meg sem akarta mutatni. Tökéletesen állt rajta. Mint minden.

– Anyáméknak nemsokára lesz az ötvenedik házassági évfordulója. Újra összeházasodnak. Elkísérsz a csalási, jaj, bocsánat, családi összejövetelre? – egy pillanatra elgyengültem az örömtől, aztán megkérdeztem, mitől ilyen hivatalos a hangja. Elmosolyodott, azt mondta, csak izgul, hogy igent mondjak, meg azért is izgul, nehogy csalódjak a családjában.

Természetesen elkísértem. Veszekedéssel indultunk, mert a piros norvégmintás pulóverben akart jönni. Hát ki megy piros pulóverben egy esküvőre? Azt mondta, hogy ő nem átlagos férfi. Persze hogy nem az, de azért a tiszteletet meg kell adni. Végül hosszas zsörtölődés után megölelt, azt mondta, hogy nem is tudja, mi lenne vele nélkülem, és megegyeztünk fehér ingben, és nyakba vetett piros norvégmintásban. Csodásan nézett ki.

 A templomtól kicsit távolabb megálltunk, nem szálltunk ki a kocsiból. Jancsi a homlokát a kormányhoz nyomta.

– Nem bírok bemenni. Nem bírom nézni ezt a hazug cirkuszt. Nézd a bátyámat és a nővéremet, milyen mosolyogva asszisztálnak ehhez a színjátékhoz. Pedig ők is pontosan tudják, hogy milyen ember az apánk. Hogy mindig csalta anyut, nem is titkolta soha, egyetlen percig sem. Hogy menjek én be a templomba egy ilyen hazug esküt végignézni? – láttam, hogy lehajtott feje alól a templomot vizslatja. Láttam, nem akarja, hogy észrevegyem az oldalpillantását. Mert tudtam, rossz neki, hogy a családja nem szereti. Ő szereti őket nagyon. Mert szeretetteli, melegszívű ember. Nem is értem, hogyan élhetett ebben a hideg családban.

- Menjünk haza. kérlek.

Megsimogattam a fejét, bólintottam. Ez volt az a pillanat. Tudtam, hogy ő az életem párja örökre. Mert a legtisztább ember a világon. Akkor ott nem mentünk be a templomba, de nem fájt, hogy nem ismertem meg a családját. Csakis vele akartam lenni, vele, ezzel a finom lelkű és érzékeny emberrel. Egész este szeretgettem és masszíroztam.

Most, hogy szép lassan kivilágosodik, talán már nem jöhet baj, meg aztán világosban már nem is olyan ijesztő az élet. Bemegyek a fürdőszobába, hogy kicsit felfrissítsem magam. Nem vagyok jól. Azt hiszem, elautózom délelőtt az orvosomhoz, egyre többször fog el az émelygés. A szülésig még három hét van hátra, az émelygés meg biztosan a stressz miatt van. Mire kijövök a fürdőből, Jancsi ott ül a konyhában, és jóízűen reggelizik. Megörülök neki, ő pedig ahogyan rápillant az elgyötört arcomra, felugrik és gyengéden magához ölel. Rituálisan a kezembe nyomja az elmaradhatatlan csokiszívet, és hosszan megcsókol. – Nagyon szeretlek benneteket – ezt mondja, de már nem is hallom, mert húz az ágy felé, és gyengéden lefektet. Úgy szeretkezik velem, mintha érintetlen lennék. Valahol legbelül felsejlik bennem, hogy nem kíván annyira. Talán azért nem olyan merev a farka, mert a hasam látványa megzavarja. Pedig amióta csak ismerem, minden áldott nap szeretkezünk. Még most, állapotosan is. A rossz érzés hamar elmúlik, átadom magam az ölelésének. Aztán csak fekszünk az ágyban, látom rajta, hogy mennyire kimerült.

– Elfáradtál – mondom huncut, remélem erotikus mosollyal. – Annyira aggódtam!

– Tudom, szerelmem, ne haragudj. Laciék meginvitáltak egy pohár pálinkára a munka után. Előbb kettő, majd három lett belőle, aztán még több, végül elaludtam a foteljükben. Reggelre meg teljesen elgémberedett tagokkal ébredtem.

Tudtam, hogy Laciékhoz ment, segített tapétázni. Jól van, jól van, motyogom, mosolygok, és elkezdem masszírozni a karját, a lábát, nagyon is el lehet zsibbadva szegénykém. Tudom én, hogy megy ez, mondom neki kedvesen, pedig nem tudtam.

Valami fura, rossz érzés a torkomban ott maradt.

Péterfy-Novák Éva

A Két nő, két novella-sorozat második részét Szentesi Éva írta. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/FTiare