WmnPersil

–

Egész jól belejöttem másfél év alatt a hétköznapi gusztustalanságokba. Meg sem lepődöm, ha almacsutkát találok a szennyesládában. Szemrebbenés nélkül nyúlok a morzsaporszívóért, ha elszórt állatoskeksz-végtagot találok bárhol a lakásban. Játszi könnyedséggel vakarom ki a gyerek hajából a vasárnapi húsleves zsírját. Robotpilóta üzemmódban gyűjtöm be a napi öt-hat étkezés alkalmával földre dobált, hűtőre kent, kamrába hajított kajamaradékot. És a kedvencem: a cékla. Az ablakokon már szinte műalkotásként díszeleg a sok babakéznyom és a nyál különleges egyvelege (mindig bámuljuk a villamost, és közben olyan jó megnyalni az ablaküveget). Beletörődtem, hogy nem lehetek elég gyors, és pelenkacsere közben néha egy adag pisi úgy távozik belőle, hogy tutira az alátét mellé csorog.

A kakival azonban hadilábon állok. Minden formájától kiver a jeges víz. Pedig egy kisgyerekes barátnőm csupa jóval kecsegtetett, amikor a terhességem végén emelkedett hangulatban kérdeztem tőle, hogyan tudja elviselni azt a sok cukiságot, ami a gyerekeiből árad?

Pironkodva mondta, hogy: „Durva, de a sajátjának még a kakiját is aranyosnak találja az ember.” Ezzel szöges ellentétben, amikor  engem megcsap a meleg kakigőz... vagy látom, hogy erőlködik, egy világ omlik össze bennem.

(Tudom, tudom, ez a természet rendje, baba-mama-papa boldog, ha kijön, aminek ki kell, engem is be kellett valahogy pelenkázni annak idején…)

Utálom, hogy szennyezem a környezetet a rengeteg fenéktörlővel meg a le nem bomló pelenkával. A környezetbarát pelenkákból meg hiányzik a nagy márkák sokéves tapasztalata, ennek megfelelően mindenütt szivárog belőlük a salakanyag. Így hát marad a lelkiismeret-furdalás. Utálom, hogy bármily gyorsan próbálom likvidálni, a frissen levett pelenka bűze gyorsabban úszik be a lakás minden zugába, mint Katinka a célba 200 vegyesen. Rettegek, ha valaki váratlanul beállít, mert nálunk tutira szarszag van, lévén, hogy naponta többször kakil. A doki szerint ez normális, és arra kért, mindig vizsgáljam meg az összetételét, a szagát, az állagát, mert abból lehet megállapítani, van-e valami baja a gyereknek. Persze, még mit nem! Ráadásul, a tisztába tétel kész kabaré. Közlöm vele, hogy légyszi, gyere, megnézzük, mi van a gatyádban, ő erre elszalad, kínlódik, feszeng, nyilván érzi, hogy én is szorongok. Majd sikerül pelenkázó pózba imádkozni, nyílik a tépőzár, erre azonnal előadja a krokodil halálforgást (kösz, Peti nagybácsi a hasonlatot), azaz hatalmas erővel, derékból hirtelen kicsavarja magát, a nyitott pelenka tartalmát a lendületben lévő lábai szétkenik, én már könyékig olyan vagyok, és általában sikítok.

A bilire való szokatást sem várom különösebben, engem nem dob fel a gondolat, hogy pelenka nélkül is nekem kell rendeznem az ilyen jellegű szükségleteit még évekig. 

Szerencsére a vicces sztorik segítenek eltávolítani engem a szagos valóságtól. Utazom a metrón a magamra kötött háromhónaposommal. Egy korombeli csaj elismerően somolyog felém.

– Szép kötés!

– Köszi – válaszolom kedvesen.

Gondolom, nem vette észre, hogy tocsogunk az anyatejes híg fosiban. A pelenkán, két réteg ruhán és a színes hordozókendőn is áthatolt, már a gyerkőc nyakáig ért az elemi erővel feltörő, zöldesbarna kaki, és még hány megálló volt hazáig…

Makai Ágnes

A kiemelt kép a szerző tulajdona.