-

Mi a közös a pápai Hegyi Józsefben, akinek itthon nem vállalták a vazektómia-műtétjét... egy felháborodott nőben, akinek csak a férje engedélyével kötötték volna el a petevezetékét... és bennem? Az, hogy jogunk van saját gyermektelenségünkhöz, vagy legalább a választáshoz. Egyelőre ezt a lehetőséget azonban nem akarják megadni nekünk.

Az én méhem, az én életem

Bizony, mivel Magyarországon férfiak és nők is csak harmincöt negyven év és három gyerek felett köttethetik el magukat, Hegyi Józsefnek egy szomszédos országba kellett mennie ahhoz, hogy saját döntése nyomán elköttesse ondóvezetékét – nem akar egy esetleges „balesetkor” három életet is tönkretenni. Egy anyukának a férje engedélyére lett volna szüksége ahhoz, hogy elköttethesse a petevezetékét. Nekem már van egy gyönyörű lányom, akire büszke vagyok, és akit soha nem adnék a világon semmiért, de nem akarok több gyereket. Ha ezt felvállalom, akkor viszont megköveznek. Mi több, legalább tízféle jelzővel kéne szembenéznem, amiből még az „önző" lenne a legfinomabb és a leglányosabb. Mert ha annyi nő küzd a gyerekért, én milyen jogon mondok le arról, hogy szüljek?

Tizennyolc éves korunktól gyereket kéne gyártani

Az a baj ezzel a logikával, hogy minden egyes hónapban minden nő lemond arról – aki épp nem terhes, de az is, mit képzel magáról –, hogy gyereket hozzon a világra. Miért, nem? Ha kötelességünk élni azzal a biológiai lehetőséggel, amit termékenységünk jelent, akkor minden egyes adandó alkalommal, hat héttel az előző gyerek megszülése után, muszáj lenne teherbe esni. A terhességi rosszullétek, kórházazás, szülés és éjszakai kakitakarítás közben hálaimát kellene rebegnünk azért, hogy nekünk megadatott ez az élmény, hogy élő inkubátorként hozzájárulhatunk a magyar nemzet és a világ népességének gyarapításához, és kezünket felemelve áldást kéne osztanunk azoknak, akik épp küzdenek a gyerekük megfoganásáért, kihordásáért.

Helyettük is szülnünk kéne, vagy ha már ezt nem tesszük – béranyának sem könnyű lenni itthon –, akkor nagyon-nagyon csendben ülve szégyelljük magunkat, amiért csak egy, kettő, három, vagy épp nulla gyerekünk van.

Aljas, önző, anyagias, divatmajom, kihaló nemzetünkre fittyet hányó, engedetlen boszorkányok – férfiak esetében ördögök – vagyunk, akik szabadidejükben újszülött kiskutyák vérével táplálkoznak.

Mert: jogom. van. hozzá.

Ha értem, mit vár el tőlem az ország, a vérvonal, a természet, az anyám, a mindenség és az UFO-k, akkor miért nem állok kötélnek? Miért ül ott az orvosánál a kétgyerekes anya, és érdeklődik a művi meddővé tételről? Miért mennek – egyébként Amerikában pont az NCAA divízió 1-es egyetemi kosárlabda-bajnokság idején tömegesen, csak hogy legyen orvosi okuk fel sem kelni a kanapéról – férfiak erre az apró műtétre?

Mert így döntöttek. Mert nem akarnak gyereket, és ez az ő saját, elidegeníthetetlen akaratuk, joguk, felelősségük.

Az ő életük változik meg tőle, nem másé. Nem győzködnek másokat, hogy kövessék a példájukat, nem is akarnak példát mutatni, csak csendben élni az életüket úgy, ahogy ők akarják.

De akkor miért haragszanak rájuk, ránk ennyire?

Égessünk pelenkát!

Értem, hogy azok a nők, akik akarnak, de nem tudnak gyermeket vállalni, vagy elvesztették szemük fényét, gyűlölnek. Szívem mélyéről kívánok nekik erőt, lehetőségeket, csodát, gyereket. Nem velük van bajom. Hanem azokkal, akik egy ilyen döntésben nem adják meg nekem – és nagyon sok mindenkinek – a lehetőséget arra, hogy felnőttként viselkedjek. Papíron féltenek attól, hogy felelőtlen döntést hozok, és majd jól megbánom.

De igazából attól rettegnek, hogy mi van, ha nem bánom meg. Mi van, ha a szomszédot is beszervezem, és végül  nők, férfiak karöltve, vidám dalokat énekelve tömegesen mennek elköttetni magukat, és végül nem marad senki, aki megveszi a támogatásból azt a nyomorult házat, és befizeti az adóját, és eltartja a szüleit, és engedelmeskedik a szaporodj! parancsnak.

Lehet, hogy az egész összeesküvés mögött a pelenkagyártók állnak?!

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/paulmarinis