–

A titok, amit hárman tudnak…

A legklasszikusabb példa: mi a teendő, ha tudomást szerzel róla, hogy a barátodat megcsalják? Ingmar Bergman híres művében, a Jelenetek egy házasságból című filmjében a feleség, Marianne tudja meg utoljára, hogy a férj, Johan félrelépett, és amikor szembesül azzal, hogy a közös barátok is tudtak a szeretőről, elkeseredett szemrehányásokat zúdít rájuk. Pedig egyáltalán nincs recept az ilyesmire, hiszen annyiféleképp végződhet egy hasonló helyzet. Ha odaállsz a barátod elé, és elmondod, amit tudsz, a személyes bizalom talán nem sérül, de simán lehet, hogy a pár tisztázza a dolgot, és a végén téged kiáltanak ki bajkeverőnek. Ellenben, ha nem szólsz, és később kiderül, hogy végig tudtál mindent, a barát akár joggal érezheti, hogy cserbenhagytad, és beálltál te is a megalázói sorába... Sokan azt mondják erre, jobb kimaradni az egészből, de gondoljatok bele: a „kimaradni” nem más, mint nem szólni, és a dolog végkimenetelét tekintve legalább olyan veszélyes, mint a másik lehetőség.

Az én életem, az ő élete

Még a fenti helyzetnél is problémásabbnak tartom, amikor egy barátod párjával kapcsolatban egyszerűen az a véleményed, hogy nem illik hozzá. Vannak persze tiszta helyzetek, például, ha bántalmazó kapcsolatról van szó, de a legtöbb eset ennél bonyolultabb: megütni ugyan nem üti meg a barátodat a párja, de verbálisan rendszeresen a földbe döngöli. Még koszosabbá teszi a helyzetet, ha – és ez nagyon gyakran előfordul – a verbális bántalmazó az élet egyéb területein nagyon is jót tesz a barátodnak, inspirálja, támogatja, felkavarja körülötte az állóvizet, csak éppen az efféle vehemencia pozitív és negatív irányban is érezhető. Szóval még csak azt se mondhatod, hogy a barátod egyértelműen szenved a kapcsolatban, csupán a zsigereidben érzed, hogy valami nem oké; például, amikor hallod, hogyan beszél vele a párja társaságban, és itt nem a finomabb vagy keményebb szurkálódásra gondolok, hanem az arcpirítóan megszégyenítő mondatokra. Másrészről viszont egy szerelmi viszony két ember dolga, csak ők tudhatják, mi (miért) történik a négy fal között, mennyi fér bele nekik, hogyan akarják menedzselni a kapcsolatot, azt pedig még a jóisten se, miből mi lesz az évek elmúltával.

Na, és akkor mi a teendő?

Ha én azt tudnám! Pontosan ezért álltam neki a cikknek: mert 33 évesen, tizen- és huszonéves barátságokkal a hátam mögött se tudom, mi a helyes viselkedés hasonló helyzetekben. Persze minden eset más, és mindig a konkrét kapcsolatban kell mérlegelni, de néha olyan jó lenne, ha volna valami iránytű, ami kileng az „igen” vagy a „nem” felé, amikor ilyesféle döntésre kényszerülünk. Néha jó az a verzió, hogy felteszem magamnak a kérdést, én mit várnék el a barátaimtól fordított esetben, de még ez sem alkalmazható mindenre, hiszen különbözőek vagyunk, és lehet, hogy én az adott pillanatban jobban elbírom az őszinteséget, mint a barátom... vagy éppen fordítva.

Az utóbbi években rá kellett jönnöm, igaz a mondás, miszerint az időzítésen múlik minden, és egyszerűen vannak időszakok, amikor a legjobb szándék ellenére is halálos sebet ejthetünk a fene nagy őszinteségünkkel.

Máskor viszont épp azzal ejtünk sebet, hogy hallgatunk… és megint itt vagyunk az ördögi kör elején.

Komolyan mondom, a barátoknak ezerszer nehezebb, mint a családnak: az én drága tesóim, a nagymamám és egyéb családtagok, akikkel jóban vagyok, a vérségi köteléket szemérmetlenül kihasználva nyomják az arcomba a véleményüket, amiért még akkor is hálás vagyok, ha néha homlokegyenest ellenkezik az enyémmel. És másnap ugyanúgy a testvérük, az unokájuk, a családtagjuk leszek, mint a konfliktus előtt voltam.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a barátaim kevésbé őszinték, csupán sokkal finomabban közlik, ha valami zavaros körülöttem, vagy, mondjuk, csak utólag szólnak, például, amikor fülig beleestem olyan pasikba, akikről messziről ordított, hogy idióták. És jól tették, hiszen beszélhettek volna a hótszerelmes fejemnek… jaaj, ezzel máris itt egy másik dilemma:

bármit is látsz az egyik felet mélyen ismerő, de mégiscsak külső szemlélőként, jogod van-e beletenyerelni a barátod boldogságába?

Azt hiszem, mást nem nagyon lehet tenni, mint hogy hallgatunk az ösztöneinkre, és reméljük a legjobbakat. Ja, és bármi történik, ott vagyunk a barátunk mellett, kitárt karral, amibe adott esetben csak bele kell roskadni, és atombiztosan tartjuk, hogy ne zuhanjon le a mélybe....

Kalapos Éva Veronika

Kép: Jelenetek egy házasságból (Scener ur ett äktenskap, Cinematograph AB, 1973)