–

Sokan félünk az első találkozástól. Joggal. Nem olyan egyszerű az, mint ahogy a nagyszüleink gondolják. Miért nem randevúzol többet, kis unokám? – szokta kérdezni nagymamám, és nekem mindig ugyanaz az a válasz jut eszembe: mert nem szeretek randizni.

Olyan hamar eldől minden. Már az első percekben kiderül, hogy az előttünk álló pár óra izgalmas és tartalmas lesz, vagy bekövetkezik a tragédia határtalan unalommal, erőltetett nevetésekkel, témakeresésekkel.

Tudni lehet abból, ahogy köszön, ahogy ránk néz, ahogy elindulunk, ahova menni akar. Mert ha úgy kezdi, hogy: Szióca, éppen a Westendből jövök, láttam ott a folyosón van még egy szabad bőrfotel, menjünk oda dumcsizni! – akkor tudnunk kell, hogy nagyobb szenvedések várnak ránk a következő pár órában, mintha mínusz tízben a Blahán angyaljelmezben szórólapoznánk.

Na, de mi van ha… Jut eszünkbe mindig, mielőtt éppen lemondanánk a találkozót. Mi van, ha ez most más lesz? Mi van, ha pont ő akar sétálni velünk, ha éppen őt érdekli, hogy mi van velünk, és nem csak azért találkoztunk, hogy elmesélje, neki mennyire szuper az élete. Hát ezért megyünk el mindig újra és újra, és ugrunk seggest az ismeretlenbe.

Létezik tökéletes randi? – kérdeztem a barátomat egy éjszakai kocsmázás alkalmával. – Persze, sok pia és szex kell hozzá – válaszolt, de aztán gyorsan javította magát – ja, nem, ez az átlag randi, tökéletes nem létezik. De ha létezne, akkor az biztosan tavasszal lenne.

Igen. Valószínűleg. Ilyenkor még valahogy a tízemeletes panelekről is másképp verődik vissza a fény, a „négyeshatoson” is érezhetjük úgy magunkat, mintha a lisszaboni villamoson zötykölődnénk, és még a szomszéd reggeli bútortologatása, sem húz fel annyira, mint egy szürke téli napon. Na, de mi a helyzet akkor, ha a „befutóval” télen találkozunk. Csak nem mondhatjuk neki azt, hogy aranyos vagy meg minden, de nem találkozunk majd májusban? Ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy kivédekezzük a téli hónapokat, és amennyire csak lehet, jó pofát vágunk egy délután öt órás, már sötétben történő Deák Ferenc téri (a templom előtt, jó?) légyotthoz.

A tízből tízes találkozó első percében tudjuk, hogy ez jó lesz. Nevetünk és nevetettünk, beszélünk és beszéltetünk. Szinte már egymás szavába vágnánk, annyira egyetértünk, mondanánk, hogy igen, pont ezt akartam mondani, de nem mondjuk, mert még mi sem hisszük el, hogy ő is komolyan ezt gondolja. Sétálunk, és nem is gondolunk arra, hogy be kéne ülni valahova, úgyis csak zavarna ott minket a sok ember, ők úgysem értenék, hogy ez micsoda egymásra találás.

Amúgy meg tökéletes randi nincsen. Szeretném most ezt mondani. Olyan jó lenne ide a végére. De csessze meg! Van! Amikor minden megy magától. Nem kell elvenni belőle, és nem tudunk hozzátenni. Sodródunk az árral.

De azt azért senki nem várhatja, hogy egy ilyen találkozás az ölébe hulljon. Előtte szenvedni kell. Igen, szó szerint szenvedni. A legrosszabb helyeken, a legrosszabb időben, a legkellemetlenebb beszélgetéseket kell átélnünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjunk egy jó randit.

Mázsár Tamás

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dmitrij Skorobogatov