-

Jó pár éve élt már így, és csak nagy ritkán moccant meg az agya valamelyik hátsó zugában a gondolat, hogy örökké azért mégse... Lehet, hogy nem ez az élet, hanem talán mégis valami olyasmi, amibe beleszakad a szív, amitől izzad a tenyér, amitől remeg a comb, elakad a lélegzet. Szerette a férjét. Azzal a mély szeretettel, amit a hosszú évek, a sok közös élmény, a türelem és az elfogadás alakított ki benne, és soha nem gondolta, hogy ezt az erős köteléket fel lehetne, fel kellene cserélni valami pillanatnyi őrületre, valami bizonytalanra, beláthatatlan és sötét útra a jól ismertet és beláthatót.

Ült az autóban. Ennyi volt a rövid és boldog magány, egyedül, gyerekek nélkül. Korábban sosem gondolta volna, hogy így felértékelődhetnek az üresnek és feleslegesnek hitt félórák, a zavartalan takarítások vagy egy kávé anélkül, hogy meg kellene szólalni. Élvezte, hogy nem kell rendelkezésre állnia, csak vezet, és közben repülnek a fák. Bekapcsolta a rádiót. Most nem kellett gyerekzenét hallgatni, énekelni, mondókákat mondani. Cecilia Bartoli hangja betöltötte az autót, elnyomta a motorzajt, eltűnt a Megyeri-híd, csak Vivaldi volt, és az el-elkapott mondatok az áradó zenéből – „ogni diletto é scoglio”, „tutta la vita é un mar” – hát mégis hasznát veszi a nyelvtudásnak azon kívül is, hogy olaszul tanítja számolni a lányait.

És akkor elkezdte megérteni. Lassan kimondta magában azt, amit tulajdonképpen mindig is tudott. Nem lehet ebben a langyosságban leélni az életet.

Jeges borzongás kell és izzó vulkán, földrengés és tengeri vihar, érezni kell újra, szenvedni is akár, vállalni, hogy nemcsak a nyugalom jelenti a boldogságot. Hirtelen elkezdte érezni a testét, ami szép, karcsú és feszes volt, nem hagyott sok nyomot rajta a két gyerek, érezte, ahogy a szíve pumpálja a vért, ahogy megfeszülnek a combjában az izmok, érezte az erőt a kezeiben, a túlcsorduló életerőt az egész testében.

Amikor felhangzott az Appassionata, már-már extázisban volt, a zene vitte előre, repült, és egyre határozottabb lett. Vállalni kell, meg kell tenni, le kell lépni arról az útról, amin sok-sok éve jár, bele kell menni az ismeretlenbe. Van még két órája, csak vacsorára ígérte magát haza. Kanyargott az erdei út, zúgott a füle, az egész testében érezte a szívverését. Amikor megállt a férfi háza előtt, nem volt már benne semmi bizonytalanság, semmi félelem. Nem az számít, hogy bele tud-e nézni a tükörbe vagy a férje szemébe. Az sem számít, tud-e aludni majd, és nem érdekli, vezet-e vissza ösvény. Rálép hát a járatlanra, a sötétre, és ahogy megteszi az első lépéseket, rájön, hogy évek óta ezeket a pillanatokat várta.

Nem ideges, nincs zavarban, erős és határozott, érzi a mellei feszességét, a dereka körvonalait, a tüzet a tekintetében. Megint él. Nem a férfi számít, nem a kaland, nem a hűtlenség. Nem akar megbántani senkit, de megfelelni sem akar senkinek.

A férfi is érti ezt, mindent ért, pedig néhány összevillanó tekintetet és pár felületes beszélgetést leszámítva semmi nem volt korábban köztük. Végre csak ő maga számít, végre mer önző lenni, felismerni és beismerni a vágyait. A férfi megcsókolja, és nem szakad rá a mennyezet, nem érzi magát árulónak, sem erkölcstelennek. Egyszerűen csak szabad lesz egyszerre.

A,
Aztán hirtelen eszébe jutnak a lányai. Hogy mégsem lehet így, nem teheti, ő feleség és anya, boldog, szereti a férje, nem rúghat fel mindent egy pillanatnyi őrületért, azért, hogy néhány percre újraéljen rég elfelejtett érzéseket. Nem rombolhatja le néhány mozdulattal azt, amit hosszú évek alatt felépített, nem áldozhatja fel az elkövetkező évek langymeleg nyugalmát ezért a rövid izzásért. Elköszön a férfitől, és lassuló, bizonytalan léptekkel felmegy a lépcsőn. Hazafelé nem hallgat zenét.

B,
A férfi hevesen szorítja magához. Szerelemről nincs szó, csak mindent elsöprő kölcsönös vonzalomról, kíváncsiságról, és talán mindkettejük számára bizonyítási vágyról is – önmaguk felé elsősorban. A nő érezni akarja, hogy megteheti – és meg tudja tenni, érezni akarja, hogy szabad. A férfi érezni akarja, hogy mágneses vonzereje még mindig hat a nőkre, például erre a nőre is, aki eddig a pillanatig elérhetetlennek tűnt a szemében. Némán szeretkeznek, a nő a tiltott gyümölcs édességének sosem tapasztalt mámorával adja át magát a férfinak. Fejében felhangzik az Appassionata lüktető dallama. Az autóban nem kapcsolja be a rádiót, de a délután képei Beethoven ütemeire kavarognak a fejében, leállíthatatlanul. Vacsorára hazaér, ahogy ígérte.

Melyik, édes Istenem, melyik? Melyiket írja az élet?

Kerekes Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Aleshyn_Andrei