A halál mindig váratlan. Senki sem számít rá. Még a halálos betegek sem úgy gondolnak rá, hogy egy vagy két nap múlva történik meg. Egy hét múlva. Talán. De csak akkor, ha ez a hét a jövő hét.

Sosem állunk készen. Az idő sohasem megfelelő. Amikor elérkezik a pillanat, még nem végeztünk mindazzal, amit elterveztünk. A vége mindig váratlan, könnyeket oszt a megözvegyült társnak, és unalmat a gyerekeknek, akik nem igazán értik, hogy mit jelent a temetés (szerencsére).

Apám esetében sem volt ez másként. Halála valójában még ennél is váratlanabb volt. Huszonhét éves korában ment el. Abban az életkorban, mint több híres zenész is. Fiatal volt. Túlságosan is fiatal. Az én apám azonban nem volt se zenész, se híres. A rák nem válogatja meg az áldozatait. Kisgyerekként miatta tanultam meg, hogy mi az a temetés. Nyolc és fél éves voltam, elég idős ahhoz, hogy egész életemben hiányozzon. Ha korábban ment volna el, nem emlékeztem volna rá. Nem éreztem volna fájdalmat. És nem lett volna apa az életemben. De így volt.

Apám egyszerre volt szigorú és játékos. A büntetés előtt még mondott valami vicceset. Hogy ne érezzem magam annyira rosszul. Alvás előtt puszit nyomott a homlokomra. Ezt a szokását apaként én is továbbvittem. Olyasvalaki volt, aki nem hagyta, hogy más futballcsapatnak szurkoljak, mint ő, és aki anyámnál is jobban magyarázta el a dolgokat. Gondolom, érthető.

Olyan apa volt, aki hiányzik.

Soha nem mondta el, hogy meg fog halni. Még akkor sem szólt egy szót sem, amikor a kórházi ágyon feküdt csövekkel a testében. A jövő évet tervezte, pedig tudta, hogy a jövő hónapot sem éri meg. Jövőre horgászni és utazunk fogunk, és olyan helyekre is elmegyünk, ahol eddig még nem jártunk. A jövő év klassz lesz. Mindketten ugyanarról álmodoztunk.

Úgy hiszem, – vagyis biztos vagyok benne, – hogy ettől remélte a szerencsét. Babonás volt. A jövő tervezgetése volt az ő túlélési módszere. Ez a gazember egészen végéig meg tudott nevettetni. Pedig tudta. De nekem nem mondta meg. Nem akart sírni látni.

Aztán hirtelen a jövő év már azelőtt befejeződött, mielőtt elkezdődött volna.

Anyám eljött értem az iskolába, és együtt mentünk a kórházba. Az orvos az évek során megfakult részvéttel közölte a hírt. Anyám sírt. Nem adta fel teljesen a reményt. Ahogy az elején említettem, senki sem szokta. Visszahőköltem. Mégis, ez mit jelent? Nem csak egy sima betegség volt abból a fajtából, amit az orvosok egy injekcióval meggyógyítanak?

Gyűlöltelek, apa. Becsapva éreztem magam. Dühösen visítottam a kórházban, amíg rá nem jöttem, hogy apám már nem fog megbüntetni érte. Aztán sírtam.

De az apám még ezután is az apám tudott lenni. Egy cipősdobozzal a kezében egy nővér jött oda hozzám, hogy megvigasztaljon. A doboz tele volt lezárt borítékokkal, a címzés helyén pedig mondatok álltak. Nem igazán értettem, hogy mi történik. A nővér odaadott nekem egy borítékot. Az egyetlent, ami nem a dobozban feküdt.

„Apád arra kért, hogy adjam oda neked. Egész héten ezeket írta, és azt akarta, hogy ezt itt most rögtön elolvasd. Légy erős" – mondta, miközben átölelt.

A borítékon ez állt: AMIKOR MÁR NEM LESZEK. Kinyitottam.

„Fiam,

Ha ezt olvasod, meghaltam. Ne haragudj. Tudtam, hogy meg fogok halni.

Nem akartam neked elmondani, hogy mi fog történni, mert nem akartalak sírni látni. Nos, úgy tűnik, nem úsztam meg. Úgy hiszem, egy haldoklónak joga van kicsit önző módon viselkedni.

Amint tudod, még rengeteg dolgot meg kell neked tanítanom. Végül is gőzöd sincs semmiről. Ezért írtam neked ezeket a leveleket. A pontos időpont előtt azonban nem nyithatod ki őket. Világos? Ez a mi egyezségünk.

Szeretlek. Vigyázz anyádra. Most már te vagy a férfi a háznál.

Szeretettel, apád.

U.i. A leveleket nem anyádnak írtam. Ő a kocsit kapja”.

Ronda kézírását látva abbahagytam a sírást. A nyomtatás akkoriban még nem volt egyszerű. Csálé betűi, melyeket alig tudtam kiolvasni, megnyugtattak. Mosolyogtam. Ez annyira apámra vallott. Mint a büntetés előtti vicc.

Az a doboz a világ legfontosabb tárgya lett számomra. Meg is mondtam anyámnak, hogy nem nyithatja ki. Azok a levelek az enyémek, és senki sem olvashatja el őket. A borítékokra írt eseményeket kívülről tudtam. De némi időnek el kellett telnie, mire ezek bekövetkeztek. Egy kicsit meg is feledkeztem a dobozról.

Hét évvel később, miután új helyre költöztünk, fogalmam sem volt, hogy hova tettem. Nem emlékeztem. És ha valamire nem emlékszünk, azzal nem nagyon törődünk. Persze, ha valamiről megfeledkezünk, még nem jelenti azt, hogy el is felejtettük. Csak már nem jut eszünkbe. Olyan, mint a nadrágzsebben felejtett aprópénz.

A dobozzal is ez történt. A tinédzserkor és anyám új pasija miatt aztán bekövetkezett az, amire az apám már jó előre számított. Anyámnak több udvarlója is volt, és én ezt mindig megértettem. Soha nem ment újra férjhez. Nem tudom, miért, de szeretem azt hinni, hogy azért, mert apám volt az élete szerelme. Ez a pasi azonban hitvány volt. Úgy éreztem, anyám csak megalázza magát, ha vele jár. Nem tisztelte anyámat. Aki pedig sokkal többet érdemelt egy bárpultnál megismert alaknál.

Még mindig emlékszem a pofonra, amit a „bárpult" szó elhangzása után kaptam. Belátom, megérdemeltem. Az évek során ezt megtanultam. Abban a pillanatban pedig, amikor a pofon égni kezdett a bőrömön, eszembe jutott a doboz, és a benne lapuló levelek. Volt egy, amire azt írta: „AMIKOR ANYÁDDAL RETTENETESEN ÖSSZEVESZEL"

Teljesen feldúltam a szobámat a dobozért, amiért egy újabb pofon járt. Végül a gardróbszekrény legfelső polcán, egy bőröndben találtam meg. Átnyálaztam a leveleket, és észrevettem, hogy elfelejtettem kinyitni az „AMIKOR ELŐSZÖR CSÓKOLÓZOL” feliratút. Utáltam magam emiatt, de elhatároztam, hogy az lesz a következő. A kupacban utána rögtön az „AMIKOR ELVESZTED A SZÜZESSÉGEDET" következett, és reméltem, hogy ezt igen hamar kibonthatom. Végül aztán megtaláltam azt, amelyiket kerestem.

„Most pedig menj, és kérj tőle bocsánatot!

Nem tudom, min vesztetek össze, és azt sem, hogy kinek van igaza. De ismerem anyádat. Az őszinte bocsánatkérés a legjobb módja, hogy túllépjetek ezen. A „letérdelős" bocsánatkérésől beszélek.

Ő az anyád, kölyök! Mindennél jobban szeret téged. Tudtad, hogy végigcsinálta a természetes szülést, mert valaki azt mondta neki, hogy számodra ez lesz a legjobb? Láttál már nőt szülni? Kell neked ennél nagyobb bizonyíték?

Kérj bocsánatot! Anyád megbocsát.

Szeretettel, apád”.

Apám nem írt valami jól, végül is csak egy banki alkalmazott volt. De a szavai nagy hatással voltak rám. Olyan szavak voltak, melyek több bölcsességet hordoztak, mint az addig leélt tizenöt évem. (Persze ez azért nem volt nehéz).

Anyám szobájához rohantam, és felrántottam az ajtót. Sírtam, amikor felém fordult és a szemembe nézett. Ő is sírt. Nem emlékszem, mit kiabált. Valószínűleg olyasmit, hogy „Mit akarsz?" Amire emlékszem, hogy odamentem hozzá. Aztán megöleltem, miközben ujjaim a gyűrött, régi papírt szorongatták. Ott álltunk csendben, összeölelkezve.

Apám levele néhány perccel később megnevettette.

Kibékültünk, és beszélgettünk kicsit apámról. Mesélt a legfurcsább szokásairól. Például azt, hogy a szalámit eperrel ette. Valahogy úgy éreztem: ő is ott ül velünk. Én, az anyám... és apám egy része.

Egy része, amit egy darab papíron hagyott nekünk. Jó volt.

Nem telt bele sok idő, mire kibonthattam az „AMIKOR ELVESZTED A SZÜZESSÉGEDET" feliratú borítékot.

„Gratulálok, fiam!

Ne aggódj, idővel jobb lesz. Először mindig kínos. Az enyém egy ronda nővel volt... pénzért...

A legjobban attól féltem, hogy a boríték feliratának elolvasása után megkérded anyádtól, mi az a szüzesség. Vagy ami még rosszabb, elolvasod ezt anélkül, hogy tudnád, mi a maszturbálás. (Ugye, tudod, mi az?). De persze semmi közöm hozzá.

Szeretettel, apád”.

Apám egész életemben elkísért. Velem volt, még ha nem is mellettem. A szavai azt tették, amire senki más nem lehetett képes: erőt adtak ahhoz, hogy életem számtalan nehézségével megküzdjek. Mindig megtalálta a módját, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor a dolgok nehéznek tűntek, vagy kitisztítsa a fejemet, amikor elkapott a düh.

Az „AMIKOR MEGHÁZASODSZ" levele nagyon meghatott. De nem annyira, mint az „AMIKOR APA LESZEL" című.

„Most már tudod, hogy milyen az igazi szeretet, fiam. Persze hogy nagyon szereted az anyját, de az igazi szeretet az, amit ezért a kis nyekergőért érzel. Nem tudom, fiú-e vagy lány. Csak egy test vagyok, nem látok a jövőbe.

Élvezd! Az apaság remek dolog. Az idő repülni fog, ügyelj arra, hogy sokat legyél vele. Soha ne mulassz el egy fontos pillanatot sem, mert az nem fog megismétlődni. Pelenkázd, fürdesd, és legyél számára példakép. Úgy hiszem, megvan benned minden, hogy olyan klassz apa legyél, mint én”.

Életem legfájdalmasabb levele apám legrövidebb üzenete volt. Azt hiszem, ugyanúgy fájt neki az írás, mint nekem, amikor át kellett élnem azt a pillanatot. Beletelt egy kis időbe, mire végül kinyitottam az „AMIKOR ANYÁD MEGHAL" borítékot.

„Ő most már az enyém.”

Viccelt. Ahogy egy szomorú bohóc teszi, aki bánatát az arcára pingált mosoly mögé rejti. Ez volt az egyetlen levél, amin nem tudtam mosolyogni, de ez érthető.

Megtartottam az apámmal kötött egyezséget. Egyik levelet sem olvastam el idő előtt. Kivéve az „AMIKOR RÁJÖSZ, HOGY MELEG VAGY” feliratút. Mivel úgy gondoltam, hogy sosem kell majd kinyitnom, ezért elolvastam. A legviccesebb levél volt egyébként.

„Mit is mondhatnék? Örülök, hogy meghaltam.

De minden viccet félretéve, félholtan jöttem rá arra, hogy túl sokat törődünk olyan dolgokkal, amelyeknek nincs emmi jelentőségük. Azt hiszed, hogy ez bármit megváltoztat, fiam?

Ne butáskodj. Légy boldog!”

Mindig vártam a következő életeseményt, a következő levelet. A következő dolgot, amit apámtól tanulhattam. Bámulatos, hogy mennyi mindent taníthat egy 27 éves férfi egy hozzám hasonló, 85 éves öregembernek.

Most, hogy a kórházi ágyon fekszem, és ennek az átkozott ráknak köszönhetően az orromból meg a torkomból csövek lógnak, ujjaimmal az egyetlen, felbontatlan levéllel babrálok. Az „AMIKOR TE KÖVETKEZEL" mondat betűi már alig látszanak a borítékon.

Nem akarom kinyitni. Félek. Nem akarom elhinni, hogy közeleg az idő. Naná, hogy a remény miatt. Senki sem hiszi el, hogy meg fog halni.

De nagy levegőt veszek, és felbontom a borítékot.

„Szervusz, fiam! Remélem, hogy mostanra már megöregedtél.

Tudod, ezt a levelet volt a legkönnyebb megírni, és ezt írtam meg először. Ez szabadított meg annak a fájdalmától, hogy el foglak veszíteni. Azt hiszem, kitisztul az agyad, amikor ennyire közel vagy a végéhez. Könnyebb róla beszélni.

Az itt töltött, utolsó napjaimon végiggondoltam az életemet. Rövid volt, de boldog. Az apád lehettem, és anyád férje. Mi többet kívánhatnék? Ennyi elég a lelki békémhez. Most veled történik ugyanez.

A tanácsom: ne félj!

U.i. Hiányzol.”

Rafael Zoehler (Nagy Gabi fordítása)