-

Egy igazán izgalmas kérdés...

...hogy mit is kezdjen a haldokló az éldegélőkkel. Féltse-e őket?

Mert amikor azt mondják rád, hogy rákod van, akkor körülötted hirtelen mindenki más éldegélővé válik, te pedig megérzed az orrodban a saját hullaszagodat. Nem jó érzés.

Az orvos közölte, hogy hererákom van, én meg néhány perc múlva már azon sóhajtoztam, hogy most kinek mit fogok mondani?

Aztán azt gondoltam, hogy mindenkinek azt, amit éppen tudok az állapotomról. Igen ám, de mindjárt haza kell menni és otthon vannak a lányok. Mit mondjak nekik? Mi a fene az, amit el fognak tudni viselni, amikor arról van szó, hogy az apjuk nagyon beteg lett?

Miközben hazafelé vezettem, el kellett döntenem, hogy most mi legyen. Szerencsére elég messze volt tőlem az orvosi rendelő (az első olyan hely, ahol nyár elején nem szeptember közepére kaptam az urológustól időpontot, hanem másnapra), így volt időm morfondírozni. A morfondír persze elég nyugodt szó ahhoz képest, hogy remegtem az idegességtől.

Eszembe jutott egy iskolai szülő is, akitől nagyon sokat tanultam. Mózes Eszternek hívják, remek nő. Tartott nálunk egy előadást arról, hogy miért nem kell a gyerekeket félteni az igazságtól. Én hívtam meg előadni, tudtam, hogy nagyon jó lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy fél éven belül olyan helyzetbe kerülök, mint az ő történeteinek hősei. Hogy baj van, meg gyerek van, és nincs mese. Igazság van.

Remegés a kánikulában

Otthon leültettem a gyerekeket a nappaliban, és gombócokkal a torkomban belekezdtem. Papa beteg. Papa nagyon beteg, nem tudni, hogy mikor és hogyan fog meggyógyulni. Papának daganata van, amit rövidesen meg fognak műteni. De nem tudom, pontosan mikor, nem tudom, hogy meddig tart majd a küzdelem, hogy miken kell majd végigmennem ahhoz, hogy meggyógyuljak. De meg fogok gyógyulni, ígérem!

Volt egy kis sírás, voltak kedves kérdéseik, hogy mióta fáj, hol van pontosan, hogy vettem észre. Csupa értelmes és fontos kérdés. A válaszok persze nagyon bénák voltak, mert hát régóta fájt, és pont a herém volt érintett. Mindkettő elég ciki lehetne. De nem volt az.

Mert olyankor, amikor a nyári kánikula dacára remegni kezdünk, akkor ezek a kínos dolgok eltörpülnek amellett, hogy milyen fontos dolog ez a nyavalyás élet.

Ebben a beszélgetésben megéltem az igazság felszabadító minőségét. (Köszönöm, lányaim!) Nem kellett azon agyalnom, hogy mit és hogyan mondjak, hogy az ne legyen ijesztő, nem kellett egyáltalán finomítani a dolgon, hiszen a gyerekek azonnal levették a viselkedésemről, hogy nagy a baj. Ha eközben azt szerettem volna nekik hazudni, hogy nincs semmi baj, akkor az mindenkitől erőket vont volna el. Nekik nyomozniuk kellett volna, hogy mi az igazság, nekem pedig ködösítenem, és mindig emlékezni, hogy hol is tartottam legutóbb a ködben. Kell a francnak egy ilyen nehézség, bőven elég nekem elviselni az igazságot: hogy veszélyben van az életem.

A hallgatás táplálja a félelmet

A műtét előtt már három kollégám tudott az állapotomról, sokkal könnyebb volt így kiterülni az asztalon. A súly, amit oly örömmel hordok mindig magamon, hogy a sulinak jól kell mennie, ez a súly most lekerült a vállamról: altatásban nem lehet ügyeket intézni…

Rettenetesen jó volt, hogy megoszthattam velük minden szorongásomat, és ezzel tönkretehettem a nyarukat… Mert ők tényleg nem tudtak másban segíteni, mint a lelkemet ápolni, a belőlem kizuhanó szorongásokat elvinni, és valahol letenni. Vagy magukban feldolgozni, komposztálni. Tehetetlenül figyelték betegségem minden új fejleményét. De ott voltak mindig, nekem pedig nagyon jólesett rájuk telepedni, kiengedni a rettenetet. Nagyon nagy hálát éreztem irántuk, mert olyan új lehetőséget mutattak meg nekem, amit korábban soha nem próbáltam ki:

a bajokról lehet beszélni. Sőt, a bajokról beszélni kell. Mert a hallgatás táplálja a félelmet. A titok meg olyan, mint az inkontinencia: a szivárgás borítékolható.

Lelki túrámon onnan indultam, hogy nem tudom, meddig fogok még élni. Azon tököltem, hogy a frissen készült baracklekvárok közül merjek-e egy nagyot kibontani, vagy már csak egy kicsinek érnék a végére. A baracklekváros dilemma megint egy közhelyre tanított meg:

Élj, az isten szerelmére!

Nyisd ki a nagy üveg lekvárt, és egyél! Ha élvezed az ízeket, amik csak itt a földön vannak, akkor van esélyed rá, hogy meggyógyulj! És figyeld a hajnal színeit! Szeresd azt, amit látsz! Mert ha megdöglesz, akkor ezt már nem fogod látni! És ez gyönyörű, ezt át kell élni! Élni!

Sajátos módon a fizikai világ volt az, ami leginkább lenyűgözött. Az a világ, amit készen kapunk, amikor megszületünk. A természet. Nem az ember alkotta csodák, hanem azok, melyek az ember nélkül is ott vannak.

Nagyon szeretem az ember alkotásait is, boldog vagyok, ha valaki alkotó módon létezik, és nem csak fogyasztja mindazt, amit a teremtő/k létrehozott/tak. De azt éreztem, hogy mindabból, amit az ember alkotott, most nem tudok sok életerőt kapni, mert ezek olyan dolgok, amelyeket meg tudok érteni. Most olyan dolgokra vágytam, amelyeket nem tudok úgy megérteni, mint, mondjuk, a motor működését vagy egy kapcsolási rajzot... vagy egy csodaszép épületet. A növények, az állatok, a felhők, a világ színei, illatai, hangjai lenyűgöztek.

A halál torkában éreztem magam, de ezek a dolgok felerősödtek, és úgy húztak vissza a világba. Azt hiszem, ennek komoly szerepe volt abban, hogy egyre inkább elhittem: itt fogok maradni, valamikor meg fogok gyógyulni, mutasson bármit a vérkép vagy a CT.

Mert élni jó.

Kökéndy Ákos

Utóirat:

Van nekem egy nagy mázlim: úgy látszik alkatilag alkalmatlan vagyok egy normális-tragikus méretű rák kifejlesztésére. Olyat növesztettem, amit jól lehet műteni, amiből nagy eséllyel meg lehet gyógyulni. Fel lehet épülni. Persze ez a felépülés nem egy szép, passzív folyamat. Újra kell építeni magam. Nem volt rossz az a régi, BC Ákos, de most valamit másképp kell összerakni. Hogy ez az új milyen lesz, még nem lehet tudni. Sok olyan ember van, akinek egész más apropóból kell újraindítania az életét. Nekem kellett ez a nagy EINSTAND, hogy nekifogjak. De állítom, hogy annyit tanultam belőle a világról meg magamról, amennyit soha korábban.

Viccnek persze kicsit erős volt ez a pár hónap, de mit tegyek, ha a ráknak ilyen fanyar humora van.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/