-

Ha van mennyország, a mamim ott áll fakanállal, és keveri a lekváromat. Valahogy eléri, hogy mindig találjak a polcon még egy bontatlan üveget, egy utolsó utáni poros sarokban.

Nekem nem karácsonyi angyalom van, hanem mamim, aki – lehet, hogy külön égi engedéllyel? – megoldja, hogy valóságosnak érezzem minden percben. Akárhányszor kinyitom a lekváros üveget, és megérzem az összetéveszthetetlen illatot, máris ott vagyok vele.

A mamim ezen kívül rendkívül képlékeny. Képes beszuszakolni magát a rég kiürült kakaós műanyagflakonokba, amelyek szavatossági ideje még 1980-al kezdődik. Lehet, hogy teát tartott benne, de akkor is rögtön érzem a számban a bádogbögrében kapott, még rendes tejből készült kakaó ízét. A mami elbújik a szekrényben, és odacsempészi a sparhelten melegített zsemle illatát, meg azt a megismételhetetlen, összetett mamikonyhája illatot, amitől függő lettem. (Igen, nem tudok ellenállni, és ma is odajárok kinyitogatni a szekrényt a nagybátyámnál, majd szipuzok. Leszoktatással nem érdemes próbálkozni.) Ott van a fürdőszobában a kádban, amikor sírtam, hogy csípi a sampon a szemem, ott önti a sárga műanyag kancsóból a fejemre a vizet, aztán leteszi a kád szélére a fakanál mellé – amikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felérjem a fürdőszobai villanykapcsolót, egy rossz fakanalat kaptam, amivel fel tudtam billenteni a pöcköt.

Mindenre volt megoldás. Nem ütés, nem szidás, nem kiabálás, hanem sok-sok nevetés, és hasonló alternatívák.

A mamim éjjelente recepteket írt a közösen elkezdett receptesfüzetünkbe. A mára tojásnyomos, néhol szakadt, ragadós könyvbe tízévesen kezdtem el körmölni a foszlós kalács receptjét, amit együtt sütöttünk, a kiflikók aranybetűit, és még sok más finomságot. A receptek mindig úgy kezdődnek, hogy: pogácsa Zsuzsitól, tészta Margitkától vagy: anyus erőlevese. Én nem írtam oda a saját könyvembe, hogy: „recept mamitól", mert annyira egyértelmű, hogy mástól nem származhatnak. Szinte látom magam előtt, ahogy ott ül a hokedlin, az asztal fölé görnyed, szól halkan a Kossuth rádió, ő pedig szemüvegét feltéve diktálja vagy írja komótosan sajátos betűivel, hogy: „Zsófikám, húsz deka lisztet tegyél bele, ne úgy, mint a múltkor".

Itt hagyta a ruháit is, amiket valahogy rendszeresen be szokott szórni mamiillattal. Több mint tíz év telt el, de még mindig ugyanolyanok. Én meg belebújok a hálóingbe, és érzem a puha karját, ahogy átölel az esti jóéjtpuszi közben. És tudom, hogy reggel kakaóval vár meg zsemlével, tudom, hogy madártejet csinálunk majd, és tudom, hogy nem szid le, amikor százötvenedjére is nyitva hagyom a rézkilincses nagy szobaajtót... vagy amikor körzővel dekorálom ki a műbőr fotelt (a pont-pont-vesszőcskét nagyon fontos volt mindenhol megörökíteni). Ha beütöttem magam, akkor nem az otthonról ismert pofon várt, hanem a karjai között találtam magam... vagy amikor állatorvos nagyapám a nagy jódos üveggel kergetett végig a házon, én meg félig tréfásan menekültem, hogy az én dédelgetett, friss térdsebemet ugyan be nem keni, bacilusok ide vagy oda. A kezembe bújt a mami foltos, öreg, drága keze, ahogy pucolom a sárgarépát, ahogy gyúrom a tésztát, ahogy siratom a rég varrt babaruhákat, öntözöm a tőle kapott növényt vagy megsimogatom a saját lányomat – én ő vagyok.

Ha valaki megmentett gyerekkorom démonaitól, akkor az ő volt, aki még húszéves koromban is arról mesélt, hogy ő volt a legbüszkébb az egész kisvárosban, amikor a kis kezemet fogva sétálni vitte az unokáját.

Vagy a Margó nénihez, a varrónőhöz, akinél mindig volt egy darab fényes anyag valamelyik babámnak. Soha nem engedett el, a kamaszkor zűrös éveiben, a nemtörődömségemben, a ritka látogatásokkor sem. Az én kezemet fogta akkor is, amikor már nem tudott magáról, amikor az utolsó, fent idézett mondatától... meg az egész helyzettől olyan sokkot kaptam, hogy huszonnyolc hetes terhesen akkor támadt szülési fájdalmakkal vittek a kórház másik szárnyába. Nekem senki nem magyarázza meg, hogy ő elment, elmúlt.

Tartom magam Mary Elizabeth Fry sírverséhez.

Ne jöjj el sírva síromig

„Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog. . .

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.”

(Ismeretlen fordító)

Még egy dolgot hozzátennék a vershez, bár tudom, nem illik.

Ott vagyok a baracklekvárban.

Fenyvesi Zsófi

Kép: flickr