Kamaszkoromban, az iskolából hazaérve leültem tanulni, fél hatkor összeszedtem a papucsot, a törölközőt, a fürdőruhát, hatkor elindultam az uszodába, hétkor pedig már ott álltam a medence szélén, és végigedzettem másfél órát. Úszás, labdás gyakorlatok, még egy kis úszás, aztán lehetett hazamenni, és tanulni megint. Még ennél is nagyobb rejtély számomra, miként voltam képes kamaszkorom nyarait úgy végigcsinálni, hogy hajnali fél hétkor, amikor az összes osztálytársam épp a másik oldalára fordult, én már úton voltam egy kétórás úszóedzésre, délután pedig szorgalmasan róttam a köröket a stadionban a többiekkel.

Pedig esélyem sem volt rá, hogy nagy játékos legyen belőlem.

Későn kezdtem, nem voltam elég jó úszó, mégis minden percét imádtam. Kaphattam rossz jegyet, összetörhették a szívemet (mint azt tudjuk, a kamasz szívvel ez heti átlagban többször is előfordul), veszekedhettem a legjobb barátnőmmel, de amint beléptem a Bárány-uszoda zöldre mázolt kapuján, minden bánatomat elfelejtettem. Mert imádtam. Imádtam edzésre járni, elfáradni, a csapattársaimmal lenni, az öltözőben pletykálkodni, és végtelenül büszke voltam magamra, amiért annak a kiváltságos, szűk körnek a tagja lehetek, ahonnan olyan zseniális játékosok indultak hódító útjukra, mint Benedek Tibor vagy Drávucz Rita, Madaras Norbi meg a Varga testvérek. (Vagy, hogy mást már ne említsek, Antal Dóri, akivel tényleg együtt nőttünk fel, de ez egy másik történet.) Vízilabdásnak lenni tartást adott, és valahogy könnyebbé tette a tinédzserkor összes sorscsapását. Akkor még csak kapiskáltam, mire gondol apukám, amikor azt mondja: „Mostantól bárhova is mész, az uszodában, mindig otthon leszel…”.

Később értettem csak meg.

Hajnal van, fülsiketítően csipog a rádiós ébresztő. Biztos vagyok benne, hogy még az alattam lakók is felkeltek rá. Csak az egyik szememet sikerült kinyitnom, de már teljes valójában látom a kísértést: „Ne menj sehová… csukd be a szemed és aludj tovább…” Egy pillanatra elgyengülök, majd ellentmondást nem tűrően dobom félre a svéd textilterméket, és emlékezetből lebotorkálok a galéria lépcsőjén. Szintén rutinból nyúlok a sporttáska után, túrom ki a fiók aljáról az úszódresszt, a sapkát, az úszószemüveget, ezúttal a papucsot sem felejtem el, és a törölközőm is nálam van.

Sehol senki, az utca csendes, ez is olyan reggel, mint a tíz évvel ezelőtti nyaraké. Csak én vagyok ébren. Épp elérem a kilences buszt, az ablaknak támasztom a fejem, és arra gondolok, még mindig nem késő visszafordulni. Egyik megálló jön a másik után, most már ciki lenne feladni, és jé, már el is értük a Sziget bejáratát. Ismerős mocorgás a sétányon, az álmosságtól „csíkszemű" gyerekek baktatnak emberméretű hátizsákkal a Hajós felé, az eminensek határozottan elöl, a renitensek meg minden szülői/edzői instrukcióra fittyet hányva, malomkerék nagyságú kakaós csigát majszolva masíroznak hátul. Az jut eszembe, hogy én mindig otthon reggeliztem, és mindig próbáltam csendben enni, aztán persze csak felvertem anyáékat. Erről az is beugrik, hogy már majdnem egy hónapja nem voltam otthon, és nagyjából minden és mindenki hiányzik. Honvágyam van, ez a nagy helyzet. Ezer éve nem éreztem ilyet. De hát úgy szólt az apai intelem, hogy ha uszodába megyek, egy kicsit mindig hazatalálok majd. Talán igaza van.

Belépek az aulába, félhomály van és kávéillat, a falakon márványtáblák, arannyal vésett nevek, VB-k, EB-k, olimpiák csillagai. Eszembe jut az a tízéves kislány, aki a sydney-i vízilabdameccs döntőjét nézve elhatározta, hogy ő is bajnok akar lenni.

Nem lettem, és furcsa módon a meg nem valósult tervek közül ez az egyetlen, ami nem hagyott keserű szájízt maga után. Vannak kapcsolatok, melyekre az elmúlásuk után is jóérzéssel gondol az ember, és vannak álmok, melyeket nem fáj elengedni. Vagy amelyek helyett tudunk kisebbet álmodni.

Megveszem a jegyem, elindulok az öltöző felé, párás-klóros levegő csapja meg az orromat, ez mindenhol ugyanaz. Szeged-Szentes-Dunaújváros-Eger, teljesen mindegy. Az uszodai öltöző illatát esszenciává lehetne sűríteni. Még tiszta a járólap, még senki nem mászkálta össze, én is leveszem a szandálomat a küszöbön, úgy illik. Öltözés, indulás, tükröket elkerülni, nem vagyok felkészülve a reggeli arcomra. Előzékeny az úszómester, a fedett részen nincs most edzés, mehetek oda is. Nem mesélek neki hősi regéket arról, hogyan csoszogtunk pingvin módjára a medence partján akkor is, amikor odakint fagyott, pedig megcsináltuk, és „lány létünkre", és hóbanfagybansötétben, és az összes többi idevágó közhely... csak elkacsázok a hátsó medencéhez, nekem most ez is megteszi.

Előbb óvatos mintavétel, szigorúan nagylábujjal, nyilván baromi hideg a víz, és természetesen azonnal infarktust fogok kapni, amint beugrok. Minden korábbi alkalommal ugyanezt gondoltam, és lám, még mindig élek, de az ember sosem tudhatja. Szóval először ugrás, aztán úszószemüveg, mert sajnos nem vagyok egy Hosszú Katinka (sem)... nem tudok úgy fejest ugrani, hogy közben nem csúszik le a bokámig a szemüvegem. Harminc hossz, ez a mai adag, négyszáz gyors, száz hát, mindez háromszor. Az első kétszázba bele akarok halni, mintha minden tagom ólomból lenne. Az első négyszáznál kezdek lazulni, mire a hátamra fordulok, már könnyen megy.

Bámulom az eget, közben persze elvétem az irányt, és keresztbe szelem a medencét, amire az egyik kevésbé türelmes nyugdíjas hívja fel a figyelmemet. Visszanavigálok a kötél mellé, ha fél kézzel inkább azon húzom magam, és csak a másikkal tempózom, biztosan nem vétem el az irányt.

A gondolataim pont úgy csapongnak jobbra-balra, mint a víz a medence falai között, igazából nincs is irányuk. De egyedül a vajaskifli-tejeskávé kettősön alapuló fenséges reggeli képét nem lehet kitörölni az elmémből, mondjuk, annak, aki ilyen korán kelt, és ilyen keményen edzett, (khm…) jár a jutalom.

Mire végzek, már határozott erővel süt a nap, jó lenne még kicsit ücsörögni itt a víz mellett, és pletykálni a lányokkal. Vagyis jó lenne, ha itt lennének a lányok. Jó lenne együtt röhögni a zuhanyzóban, egymástól kunyerálni a tusfürdőt, mert a másiké úgyis jobb illatú, kitalálni, hogy moziba menjünk-e este vagy fagyizni, vagy maradjunk az uszodában, és a kiszorítózás álcája mögé bújva lessük meg a fiúk edzését. Tényleg jó lenne, ha itt lennének.

Ha az élet megint annyira könnyű lenne, mint amilyen akkor volt, ha megint annyira szabad lehetnék, mint amilyen akkor voltam, és még annyi, „ha megint úgy lehetne…”

Furcsa módon, ahogy hallgatom az edzőtáborozók zsizsgését a másik medence felől, határozottan olyan, mintha az ő hangjuk is benne lenne. Sőt talán még az enyém is.

Kifelé sétálok a Hajósból, a hajam vizes, a szemem körül piros körök, mert még mindig nem tudom rendesen beállítani az úszószemüvegem. Reggeli közben végignézem a naptáramat, rájövök, hogy megint nem fogok tudni hazamenni a hétvégén. Kicsit csalódott vagyok, de annyira nem fáj. Ma egy kicsit otthon voltam.

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Microgen