-

Húsz percig bolyongtam a kocsival, kis utca, nagy utca, egyirányú, felbontott, kereszt- és párhuzamos, végül beálltam a Klinikák, azaz a Semmelweis Egyetem fizetős udvarába, potom 280 HUF/fél óráért. Fogatlan-szakállas adta a cetlit: „a végén teccik fizetni". Loholtam, hogy a megbeszélt időpontban érjek oda. Bizonyítanom kell, hogy képes vagyok a mindennapokra, így a menetrend tartására is.

Nem tetszett, a kurva életbe, nem tetszett, hogy írtam neki még hétfőn e-mailben, hogy muszáj óvodai fogadóórára mennem, fél órával csúszna a szerdai muri. Nem válaszolt. Mondom, jó, tutira olvasta, tudomásul vette, nem egy olyan válaszolgatós, bő lére eresztett műkörömnő a recepcióról, ezer a dolog, mégiscsak docens, tudja, kész-passz, majd megyek. De én meg nem akartam szarfej lenni, hogy csak e-mail, mert telefonozni már tán nem is merek, hangom sincs, vagy mi a fene, ezért hívtam is tegnap, háromszor. Nincs válasz. Nem hívott vissza, gondoltam, persze... hogy a viharba is tudná, ki hívta, csak egy hülye számsor ez is, ha fontos, hív majd máskor. Hívtam is. Még kétszer. Hiába. Na jó, akkor üzenek, –  gondoltam, hátha tényleg nem nézett e-mailt. Rühellem az SMS-t, mert gyáva és korlátolt, félreértések és dühkitörések táptalaja, meg aztán pötyögni... faszom! Mindegy, írtam, pont azt, amit e-mailben is. Nulla reakció. Aztán írtam még egy e-mailt, hogy kerestem, írtam, remélem, mindent megkapott (és ezt tíz percig fogalmaztam, hogy ne tűnjön számonkérőnek, de aggodalmasnak se, hanem csak egy szimpla, kibaszott jelzés, hogy harminc percet csúszik az élet, de bazmeg egy pszichiáternek írom, aki mittomén, hogy és miről és mit, szóval tíz percig pötyögök, aztán backspace, aztán pötyög-backspace, a végére kellően unalmas, de tárgyilagos levélke lett belőle), és akkor mehetek harminc perccel később, mert blaaaaaa. Nem jött válasz erre se.

Na, ezen picit felment az agyam, megvolt az alaphangulat.

Loholok be. Először is, már az épület látványától kivert a víz. Rémálmaim kiskastélya. Torkomban gyúrkodtam a galacsint, zsebemben gyűrködtem a parkolófecnit, és bementem. Jelentkezem az ambulancián, jó napot, járt már itt? – kérdezi tárgyilagosan a néni. Mondom, – ez most szórakozik velem? Megismer, viccel... vagy szimplán paranoiás vagyok? – De semmi, látom a szemén, hogy semmi. Zsinóron lógó szemüveg mögül mered rám a szerdai dögunalom.

Leülök a docens szobája előtt, várok. Nyílik az ajtaja, a galacsint odaszorítom a torkom bal falához, kinéz, rám, és megdöbben. Na, mondom, a kurvapicsába, nem jó neki az időpont, biztos jelzett is, csak én nem láttam, nem olvastam, nem hallottam... mittomén, nem voltam jelen az életemben valahogy.

Persze... nem ez történt.

Az történt, hogy ott, azon zsibbadásomban nyílt volna a hidegburkolat, húzott volna szélsebesen a kisnyomású levegő magával le az ördögökig, szóval az történt, hogy „anblokk" megfeledkezett rólam. „Totalmente."

Ültem kicsit, vártam a megnyílást, de a szék lába csak csikordult egyet, cserbenhagyottan álltam fel róla, és akkor jött az újabb sokk – „ja, persze, hogyne, be van ez írva, most látja, csak akkor, nos, rendben". Mindeközben azonban három szigorló medikus ásítozik az irodában, rájuk látok a docens hóna alatt, gyakorlaton vannak. „Most mentem volna velük az osztályra, – mondja a dokim, de hát ez csodás, mert nos, ha nincs ellenemre, akkor inkább a beszélgetésen maradnának." Azt hittem, rosszul hallok. Lefagyva mi mást is mondhattam volna, hisz tanulni kell a gyereknek, hogy lesz különben belőle lelkiismeretes, sokat-látott doktor, szóval nyögtem könnyedén máris, hogy: „áh, dehogy, semmi probléma, maradjanak a fiatalok nyugodtan".

Az ajtócsukódás után szépen kezet is fogtunk, felálltak, bemutatkoztam, határozottan, ahogy szoktam, édes kis állásinterjú ez – gondoltam zavartan. Leültem, és veszettül túrni kezdtem a ridikülöm, a következő enyhítő pillanatot keresve, könyékig. Aztán jött is: a docens két mondatba zsúfolta a kórképemet, az ismeretlen múltat... és az árnyképes jövőt.

Háromszor két szempár nézett zavartan, de csöndben, én a táskám kotrásával semmire se jutva, a dokira meredtem, és kivédhetetlenül, a világ legtermészetesebb módján csorogtak a könnyeim... egyenesen a feltúrt táskába.

Egyszerűen elszégyelltem magam ez ifjonti, boldog lelkek előtt, no meg aztán... kurva szar volt két mondatban hallani indulásom legvégét... és érkezésem legelejét.

Levegőtlen csendben ültünk egy picit.

Majd a docensem dumcsizásba kezdett, semmi komoly, „hogy vagyunk, hogy vagyunk, gyerekek, aham, meló ilyesmik". Lazázás volt, csak én sírtam közben folyamatosan, pontosabban csak a szemem sírt, én dumcsiztam, válaszolgattam, sőt, még egy kis humorkodás is kibuggyant belőlem, megtörve a medikusok döbbent csöndjét, ettől egy kicsit oldódott a hangulat.

Csak azok a kurva könnyek. Négy teljes zsebkendő.

És akkor az „ülésünk" hivatalos ideje eltelt. Mondom a docensnek, köszönöm. Mosolyogva vettem át a vényt, aszongya: „váltsam ki, jó lesz a 30 mg helyett a 45 mg, szedjem csak szépen". Féltem jelezni, hogy mégse leszek barátságban e gyógyszer egyetlen milligrammjával sem, nem akarom, szerintem nem kell, gyalult, tompa és álboldog vagyok tőle  talán van más megoldás is, kérem.

Persze nem szóltam, őt meg egyáltalán nem érdekelte, mit gondolok.

Könnyecskéim a parkoló felé felszáradtak, loholásom bandukolássá csitult, és a fogatlan-szakállas az ábrázatom alapos szemügyre vétele után, a parkolócetlire rákanyarintott egy „fizetve" krix-kraxot, és biztatóan közölte velem: „a ház ajándéka".

A vényt kidobtam.

Szabó Dominika

Dominika korábbi „Elmeszeletek" írását a zárt osztályról ITT TUDOD ELOLVASNI.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jan Mika