-

Márciusi este volt, a kora tavasz friss illata kúszott a pesti házak közé. Beléptem az étterem ajtaján. Búcsúvacsorára indultam barátnőmmel, mielőtt másnap hajnalban felszállok a Washingtonba induló gépre. A nagyon várt, beszélgetéssel töltött estéből azonban érzelmekkel, nevetéssel teli, könnyekkel átitatott meglepetésparti lett: az egyik asztalnál ugyanis ott ült valamennyi barátom. A búcsúpartiról sok lélekmelengető pillanattal, és egy szívhez szóló ajándékkal a kezemben indultam haza: egy könyvecske lapjain mindannyiuktól egy-egy személyes üzenet indított utamra. Csak a világmegváltó beszélgetések hevében elkapott félmondat fészkelte be magát valahova a kisagyam hátsó részébe:

„Én soha nem adnám fel a barátságot egy pasiért.” Én sem! A barátaim nagyon fontosak számomra – magyaráztam teljes meggyőződéssel, és hittem, hogy ha akarjuk, át tudjuk lépni a közénk állt kilométereket.

Másnap a gépen túlélési stratégiákat gyártottam kapcsolataim fenntartására, miközben az óceánt szeltem át egy szerelemért.

Hála a technika vívmányainak, 2007-ben még leginkább az e-mailnek és a Skype-nak, az első időszakban intenzívebb volt a kapcsolatom a barátaimmal, mint valaha. E-mailek jöttek-mentek, sűrűn jelent meg a „beérkező levelek” között négy-öt új üzenet. Meséltem Amerikáról, kérdeztek az új életemről, érdeklődtem a pesti mindennapokról, tisztában voltam a kapcsolati problémákkal, tudtak a beilleszkedés nehézségeiről. Kedvenc színészem, Kaszás Attila halálhírére, a döbbenetre gyógyír volt a Skype-beszélgetés a barátnőmmel. Minden úgy ment, mint korábban – csak a virtuális térben. Temérdek lelkierőt merítettem ezekből az üzenetekből, a korábban órákon át folytatott beszélgetések tömörített, elektronikus küldeménybe pakolt változataiból. Akkor még okostelefon nélkül, a buszmegállóban dobogó szívvel szaporáztam lépteimet, hogy mielőbb lássam a fiókomat.

Egy idegen világban a túlélést jelentették ezek az e-mailek, a kritikus pillanatokban pedig a Skype-hívások mentettek meg. Amikor hazalátogattam, így ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Idővel aztán kezdtek megfogyatkozni az e-mailek. Talán az újdonság varázsa tűnt el mindkét fél számára, talán a hétköznapok darálták be az online térbe szorult kapcsolatot, talán az egymástól távolodó mindennapjaink álltak közénk. Voltak, akik eltűntek, és én fájó szívvel gyászoltam őket, és voltak, akiknek én engedtem el a kezét. Egy régi-régi csöpögős, de a helyzetre nagyon igaz körlevél gyakran jutott eszembe: „Az élet olyan, mint egy vonat. Vannak, akik csak néhány állomásra szállnak fel melléd, és vannak, akik az egész úton ott vannak veled.”

A barátságok persze akkor is változnak, ha egy városban élünk: van, amelyik idővel megszürkül, van, amelyikből kinövünk, és van, amelyiket a hétköznapok kötnek szorosabbra. Nem is az élet kapcsolatokra vonatkozó rendje ellen lázadoztam, hanem a folyamat intenzitása és inkubátor-jellege miatt: felturbózva, rövid idő alatt ment végbe a változás, amire otthon az élet hosszabb kifutást adott volna. Talán nem ilyen mélyrehatóan történik mindez, ha nem egy légüres térben, a biztonságos közegemen kívül élem meg, de az idegen világ magánya ráerősített a magyar barátaim utáni vágyra, a „félszavakból is értjük egymást”-érzés, a közös humor, az átbeszélgetett borozások hiányára.

Lassacskán az új közegben is barátokra leltem. Idővel megtanulja az ember, hogy a barátság fogalma van, ahol tágabb, és hogy másképp, más tempóban alakul ki kapcsolat egy másik kultúrából érkezővel.

Máshol vannak a határok, máskor enged be a privát szférájába, mint, ahogy megszoktad, máskor jut el a kapcsolat a meghitt, bensőséges viszonyig. Két amerikai barátnőmmel, nyolc éve szoros kapcsolatom van, de ebből egy év volt, míg közel kerültünk egymáshoz. Egy török lánnyal szinte pillanatok alatt nyíltak meg azok a kapuk, amelyen belülre csak keveseket engedünk. Hiszem, hogy a kulturális különbségek, az eltérő szocializáció, a nyelvi gátak ellenére szoros lelki, tartalmas érzelmi és szellemi kapcsolat teremthető meg, és a különbségek gazdagítják az embert. Idővel a barátaim változtak, de egy dolog nem változott: a barátok mindig is fontos helyet kaptak az életemben. Az elmúlt kilenc évben négy kontinensen éltem: az élet leginkább ott lepett meg barátokkal, ahol nem számítottam rá. Örökre hálás leszek, hogy a sors utamat keresztezte Pekingben azzal a magyar lánnyal, aki egy életre fontos kapocs marad.

Lassan tíz éve élek valódi és virtuálisan valódi barátságok között. A „magyarul szeretném kiönteni a szívem” igénye ott feszül egy-egy nehéz nap végén, és a spontán kávézások, a „tele-van-a-hócipőm”-napok utáni borozások, az „ugorj át”-felhívások nincsenek meg ezekben a kapcsolatokban. Ahogy az sem, hogy meg tudjam ölelni a barátnőmet fájdalmában, vagy hogy együtt tudjunk örülni, ha új állást kapott. Meg tudjuk osztani az érzéseinket – csak más csatornákon át jut el a másikhoz az öröm és a bánat, mint korábban. Ezzel együtt megerősödött valami, ami egy életre összeköt bennünket.

Olyan ez, ahogy a bumeráng visszatér; ahogy engem az élet több ezer kilométerre repített, én úgy pattantam vissza ezekhez a nagyon fontos kapcsolatokhoz.

Szerencsére a mai napig megmaradt két magyar barátnőm, akik úgy vannak jelen a mindennapjaimban, mintha a szomszéd utcában laknánk, akikkel már a ferihegyi bevezető úton mély, lelki kérdésekről tudunk beszélgetni, és akikkel, ha kell, éjjel-nappal számíthatunk egymásra.

S hogy feladtam volna a barátaimat egy szerelemért? Nem gondolom. Régebben honvágy sújtotta estéken néha extra szívfacsarásként Szécsi Pált hallgattam. Azt hiszem, „a távollét olyan, mint a szél; a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobantja” szerelemre vonatkoztatott sorai teljes mértékben értelmezhetők barátságokra is.

Trembácz Éva Zsuzsa

A fotó a szerző tulajdona.

Ha tetszett a cikk, nézz körül Éva szerzői oldalán, ahol a könyveiről is találsz információt! KATT IDE!