-

Azt hiszem, én vagyok Náray Tamás ellenpólusa. Nem az ellensége, hanem az ellenpólusa. Akármit olvasok tőle, mindig az az érzésem, hogy: „ó, hát persze"… illetve valójában inkább az, hogy: „a nagy lófaszt!" És mindez nem azért van, mert nem ír jól. Sokan egyetértetek abban, hogy jól ír. Nem is azért van, mert nem ír igazat. Sokan egyetértetek abban, hogy igazat ír.

Inkább az irány más, amerre nézünk, az irány más, amerre indulunk. Ő talán a napsütés felé tör, engem pedig mindig is jobban vonzott a sötét. (Lehet, hogy azért, mert én magam is sötét vagyok. Valójában nem lehet, csak azért írtam, hogy akik szerint dögöljek meg most, azoknak adjak némi kapaszkodót.)

Nem akarok kötekedni sem vele, sem veletek, akik esetleg ugyanúgy gondolkodtok… konkrét példákat sem tudnék hozni, hogy mivel nem értek egyet, és nem is akarok. Nem ellene, nem nekirontva, nem vele szemben írok, hanem... nektek. Mert szeretném, ha tudnátok, hogyan gondolkodom én az ehhez hasonló kérdésekben.

Emlékszem, mennyire szerettem (talán nem haragszik ott fönn, hogy megemlítem) Popper Pétert, és azt a békét, türelmet, elfogadást, ami belőle áradt. Mindig azon gondolkodtam, hogy csinálja? Hogyan?? Aztán láttam egy előadását, ahol olyan hévvel beszélt a bestialitásról, a céltalan és érdek nélküli károkozásról, hogy azt gondoltam, ez igen, ez aztán a tűz! Ilyen tüzem nekem is van!

A másik oldalt kell még erősítenem. Mert én... egyre kevésbé vagyok toleráns.

Számomra a szabadság nem azt jelenti, hogy oda és akkor utazom, amikor akarok, nem azt jelenti, hogy bármit megvehetek a boltban, hanem azt, hogy magam válogathatom meg, kik vegyenek körül.

Számomra a szabadság azt jelenti, hogy évről évre kevesebb tőlem távolálló emberhez kelljen alkalmazkodnom, és a lehető legkevesebbszer kelljen úgy viselkednem, ahogy nem akarok. Az otthonomba már évek óta nem engedek be olyan embert, akit nem látok szívesen.

Üresen cseng ez, pedig ha tudnátok, milyen állati sokat dolgoztam, küzdöttem, hogy megvalósulhasson. Tudjátok, miért? Mert az udvariasság, az empátia, az elfogadás, a tolerancia akkora baszott nagy abrosszá terebélyesedett az évek során, hogy simán betakarja a képmutatás asztalát. (Lehet, hogy ennek semmi értelme, de mivel állatira tetszik, nem húzom ki.)

Mondok példát. Amikor először azt mondtam, hogy a saját otthonomban nem vagyok hajlandó képmutatni, nem teszek olyan elé mosolyogva kávét, aki rosszkor jön, aki zavar, olyat pedig be se engedek, aki önmagában zavar, itthon, kitört a parasztgyalázat. Nem az volt a baj, hogy nem kedvelek valakit, a sértődés abból lett, hogy nem vagyok hajlandó úgy csinálni, mintha kedvelném. Értitek? „Néha azért csak kibírod”…ez volt a leggyakoribb ellenérv. Igen, kibírom. Kibírom az ostobák jelenlétét a munkahelyemen, kibírom egy szülői értekezleten, kibírom a boltban és kibírom az utcán. Ha lenne egy baszott nagy radír, amivel kiradírozhatnám, aki nekem nem tetszik, nem félnék használni. Szerencsére nincs, mert valószínűleg sokszor elhamarkodottan döntenék.

De vissza oda, hogy az, aki társadalomban él, számtalan helyzetben kényszerül alkalmazkodásra. Viszont én itthon nem akarok a családomon kívül senkihez alkalmazkodni (hozzájuk meg muszáj). Nem gyűlölködöm, nem haragszom, csak ragaszkodom a szabadságomhoz, aminek területét véres verejtékkel próbálom minden percben, minden órában, minden nappal egy picit növelni.

Az embereket soha nem faji, nemi vagy vallási hovatartozásuk szerint teszem mérlegre, leszarom, hogy ki mennyit keres, mit dolgozik, milyen ruhákban jár, de egyáltalán nem vagyok engedékeny, ha erkölcsről, viselkedésről van szó... vagy arról, hogy számomra ki a szórakoztató.

Nem vagyok toleráns. Hogy aki más mint én, az nem feltétlenül rosszabb? Persze hogy nem. De nekem nem kell őt elfogadnom, csak, mert a világ sokszínű. Csak mert toleránsnak, elfogadónak lenni állati divatos.

Nem kell elfogadnom azt, aki gond nélkül kibassza a mekis poharat a kocsi ablakán. Nem kell elfogadnom, aki ráfekszik a dudára, hogy megsürgesse a zebrán áthaladókat. Nem kell elfogadnom a szembe szomszédot, akit se köszönni, se viselkedni nem tanítottak meg a szülei. El kell fogadnom viszont a közönség kritikáját, mert belőlük élek. Ha megbíznak egy forgatókönyv megírásával, akkor el kell fogadnom a megbízó észrevételeit, mert ha nem fogadom el, esetleg nem fizetnek ki.

Egyre gyakrabban hallok panaszkodni embereket arról, hogy olyan helyzetekbe, társaságokba kényszerülnek, amelyekben nem érzik jól magukat. Hogy olyan helyen dolgoznak, amit utálnak, olyan emberekkel, akikkel kölcsönösen gyűlölik egymást. Olyan férfivel élnek együtt, aki nem becsüli őket, olyan nőt vettek el, akit nem szeretnek. Úgy élnek éveket, évtizedeket, hogy az egész életük merő alkalmazkodás valamihez, amit nem akarnak, amivel nem értenek egyet, amit unnak vagy utálnak

Tapsolunk a színházban, akkor is, ha nem tetszett, amit láttunk, mert úgy illik. Megesszük az ételt az étteremben akkor is, ha nem ízlett, és borravalót is hagyunk, mert mit szólnak, ha nem.

A sok illik, a sok szokás súlya alatt pedig megroppan a gerincünk, ez a fájdalom határozza meg az életünket, és többé nem leszünk képesek egyenesen járni.

Szerintem ha nekünk mindannyiunknak valamit meg kellene tanulnunk, az az: hogyan kell nem beletörődni. És tényleg nem akarok oktatni, mert ki a fasz vagyok én, de szerintem minden „jó lesz így is” legyintésünk letör egy darabot belőlünk, és nem öreg bölcsek leszünk, akik látjuk és elfogadjuk a másikat, hanem öreg bölcstelenek, akik magunkat sem látjuk, másokat pedig gyűlölünk.

És hogy hogy jön ide Náray? Talán sehogy. Csak valahogy mindez róla, az ő egyik írásával kapcsolatban jutott eszembe. Amit ezúton is köszönök. Ti meg szidjátok őt, ő a „hibás” ezért az egészért.

Kormos Anett

A fotó illusztráció.