-

Amikor csak magunk vagyunk, az asszonyok leveszik a fejkendőjüket, énekelnek és táncolnak – ráadásul meglehetősen érzéki mozgással –, miközben minden fellelhető fazékban rotyog valami. A fahéj, a kardamom, az arab hét-fűszer és a pirított mandula illata kering az egész lakásban. Fotókat mutogatunk egymásnak, családról, barátokról, helyekről, olyan helyekről, amelyeket egykor otthonuknak neveztek, és a szeretteikről, akik ma már nincsenek velük vagy akiknek a hol-, és hogyléte kérdéses. Sírunk, nevetünk,  álmodozunk, közben a nyelvek furcsa keverékétől hangos a ház.

Egy csapat nő vagyunk csak ebben a pillanatban: ketten Damaszkuszból, ketten Daraaból, egy Bagdad közeléből, és egy Budapestről – egy berlini konyhában.

E pillanatban több mint ötvennégyezer regisztrált menekült él Berlinben, közülük úgy negyvenezren átmeneti segélyszállásokon, táborokban. És ezek csak a berlini adatok.

Az első német menekülttábori látogatásom alkalmával, amíg leadtam a személyi igazolványomat a bejáratnál és egy mogorva őr átnézte a táskámat, arra gondoltam, hogy ezek az emberek itt börtönben vannak. Riportot készítettem a körülményekről. A folyosókat járva, a mindent átható ammónia és erős fertőtlenítőszagtól felfordult kicsit a gyomrom, az állandó hangzavar, az egymással keveredő ismeretlen nyelvek, és a villogó neoncsövek fénye pedig feszültté tett. Holott abban a hamburgi táborban „csak” ezerkétszázan voltak átmenetileg elszállásolva.

Később Berlin elhagyott katonai repterén, a Tempelhofon, több mint négyezer embert láttam a hangárban, nyitott tetejű sátrakkal elválasztva egymástól. Majd egy volt városházán kétezer-háromszázat. Ott az egykori, linóleumos irodákban tábori vaságyakat helyeztek el. A mosdók száma sehol sem volt elegendő, így a vécéket és a zuhanyzókat az udvaron állították fel. Amolyan fesztivál hangulatú konténerek ezek, ahol sokan lassan már egy éve mosdanak. Konyha nincs. Hűtő se. Hiszen ezek az épületek nem erre a célra lettek kialakítva. Catering-cégek szállítanak ételt mindenhová. Persze, ez (is) nagyon más, mint amihez hozzászoktak, és míg egy felnőtt még csak megérti, hogy most ez van, ezt kell megenni, a gyerekekkel nem olyan könnyű. Ők inkább nem esznek. Egyébként is állandóan betegek, minden nyavalya könnyebben terjed több ezer ember között, egy légtérben, ugye.

Ezen látogatások során jöttem rá, hogy a családoknak – főleg a kisgyerekes asszonyoknak – mindennél jobban hiányzik a párbeszéd. Hogy valaki rájuk nézzen, hozzájuk szóljon, hogy elmondhassák a történeteiket és megmutathassák azokat a képeket.

És amit az interjúk, beszélgetések során leginkább megértettem: szinte hihetetlen, hogy mennyire hiányzik nekik a főzés, hogy leüljenek egy asztal köré, és a történeteikkel együtt megosszák az ételeiket is. A legtöbb közel-keleti kultúrában ugyanis kiemelt szerepet játszik az étel és az étkezés, én ezt a saját izraeli családomnál már megtanultam.

Ezért kezdtem hát el ezeket a „menekült-vacsorákat”.  Egy egyetemet végzett volt angoltanárnő, bizonyos Hend segített megtalálni azokat az asszonyokat, akiknek kedvük volt főzni és szerettek volna helyi emberekkel megismerkedni. Integrálódni, ha úgy tetszik. Mellékállásban én is főzök, van egy lakáskonyhám, ahol magyar vacsorákat kínálok, így ugyanennek a platformján meghirdettem a „Refugee dinners”-t.

Az első, januári este alkalmával még mind feszengtünk kicsit, miközben a török piac forgatagában igyekeztük beszerezni a hozzávalókat. Illetve ők igyekeztek, én tébláboltam. Nehéz volt a kommunikáció, Hend és az édesanyja, Ferial kiválóan beszélnek angolul ugyan, de a másik három hölgy csak néhány hónapja tanult akkor németül, így vagy az előbbi kettő fordított, vagy én próbáltam a héber és az arab közti hasonlóságra hagyatkozni – ez hamar kudarcot vallott. Végső esetben maradt a kézzel-lábbal kommunikáció. Így történt az is, hogy míg a mosolygós, csodás hangú, négygyermekes anyuka és ápolónő, Nessrin egy alkalommal szárított mentát keresett, én kénytelen voltam minden egyes fűszeres üvegcsét az orra alá dugni, mert csak annyit tudtam, hogy amire szüksége van, az zöld és morzsolt. Végül elővett egy csomag mentolos cukorkát, és megszagoltatta velem... Minden áthidalható!

A vacsorákra bárki jelentkezhet, a bejövő pénzt a szakácsoknak adományozzuk, akikkel azonban sokszor harcolni kell, hogy bármit is elfogadjanak.

Azt mondják: nekik elég az, hogy lehetőségük nyílik másokkal találkozni, hogy kapcsolatok, hidak épülnek, hogy a saját ételeiket főzhetik, hogy néhány órára kiszabadulhatnak a táborból, az aggodalomból, a stresszből, a kilátástalanságból.

Az idős Waheida azt mondta egy vacsora alkalmával, hogy otthon érzi magát nálam – holott szerinte, hiába jó, amit olykor én főzök nekik, képtelen vagyok a petrezselymet rendesen felvágni a tabbouleh-hoz – és ebben nagy szerepe van annak, hogy a saját otthonának az ízeit és emlékeit hozzák vissza ezek a vacsorák. Waheidának egyébként két fia is be van börtönözve Szíriában. Assad ellen harcoltak. Két éve nem tudnak róluk semmit. Gyakran mutogatja a fényképeket: két fiatal, erős, világító kék szemű, sötét hajú férfi. Vagy talán csak ilyenek voltak...

Egyre több érdeklődő jelentkezik, jönnek vacsorázni, ők is meghívnak más menekülteket, hogy náluk főzzenek. Persze, akadnak katasztrófaturisták is, akik csak arra kíváncsiak, mennyire volt félelmetes átkelni a tengeren a lélekvesztő csónakokban. Ilyenkor én igyekszem őket visszafogni, de az asszonyok, és Nessrin tizenhárom éves lánya, Hanin,  mosolyogva válaszolnak: igen, félelmetes volt, sötét, hideg, mindenki zokogott. Ilyenkor azért próbálom másra terelni a szót.

Értem, hogy a menekültkérdés nagyon nehéz. Én értek minden érvet és minden álláspontot, nem könnyű ez egyik félnek se. Senki nem tudja, mit hoz a jövő, hogyan alakul tovább a válság, amiben most vagyunk.

Miután elhagyok egy-egy tábort, mindig eszembe jut: van fedél a fejük fölött, nem bombázzák őket, kapnak enni, és tudnak tisztálkodni. Integrációs kurzusokon vehetnek részt, és segítséget kapnak ahhoz, hogy a képesítéseiket később itt is tudják hasznosítani.

Talán hamarosan saját otthonokba költözhetnek, és egy nap én megyek majd el hozzájuk vacsorázni.

Énekelni és táncolni fogunk, és egy új élet terveit szövögetjük majd.

Gyulai Gaál Anna

A képeket készítette: Warren Richardson