-

Megy a méltatlankodás

A pénztárnál az előttünk állónak mindig agyon van tömve a kosara.

Szerencsétlenkedik a bankkártyájával, feltartja a sort. A pénztáros is béna.

Amikor sietnék a hivatalban, tetű lassú az ügyintéző.

És miért nem fordul már ki ez a tökkelütött liba, amikor neki van elsőbbsége?

A francért ebédel fél háromkor az orvos, amikor engem bokaficammal pont bevittek a sürgősségire?!

Persze... megint akkor hozta a postás az ajánlott levelet, amikor nem voltunk otthon.

Észre sem vesszük, hogy vég nélkül mindent kritizálunk. Miközben az előttünk álló csak annyit vásárolt, amennyire a családjának szüksége van, új a bankkártyája, nem tudja fejből a kódját, a pénztárosnak meg ínhüvelygyulladása lett, de mégis dolgoznia kell, ezért emeli olyan óvatosan az árut. Az ügyintéző körültekintő, mert ha elírja a számot, mindenkinek bajt csinál. Azt pedig, hogy elsőbbségünk van, nem árt, ha az is tudja, akinek meg kell adni, mert az óvatosságból még soha nem lett halálos baleset, a türelem pedig az egyik legszebb erény. Az orvosnak is lehetnek biológiai szükségletei, előfordul, hogy éppen akkor, amikor nekem szükségem volna a segítségére.

Na jó, a postással kapcsolatban van valami...  ő tényleg csak akkor jöjjön, amikor otthon vagyunk!

Mindennapi negativizmusunkat add meg nekünk ma!

Jókat röhögtünk Murphy törvényein annak idején, egész gyűjteményeket adtak ki belőle, hogy jól megtanulhassuk, miként tehetjük sikertelenné magunkat és a napjainkat.

Észre sem vettük, és beleszoktunk a szerencsétlen balek szerepébe, akivel unos-untalan kitol az élet, akinek valami mindig közbejön – amiről persze ő nem tehet.

Csakhogy igazából a peches kisember nem mulatságos, hanem szánalmas... és ez a megsemmisítő érzés, mint valami féreg, berágta magát a kollektív tudattalanba, majd anélkül, hogy észrevettük volna, mindnyájunkat megfertőzött a petéivel.

Kimondjuk, hogy „nekünk ez úgysem jöhet össze”... és a mondat, mint valami önbeteljesítő jóslat, azonnal munkához is lát. Megfigyeltem a saját életemben, hogy egy ügy kimenetele igenis függ attól, mit gondolok róla közben. A folyamatos reklamálás és elégedetlenkedés ártalmas. Romboló következménye a nagyravágyásnak, a nagyzolásnak, az alap nélküli kivagyiságnak, a másik élete utáni megállás nélküli sóvárgásnak, ami sajnos annyira jellemző nálunk.

Érdekes kettősség ez. Mert attól, hogy a másik rajtavesztett, még nem biztos, hogy én is úgy fogok járni. De ami a másiknak sikerült, hiába irigylem, pusztán a sóvárgástól nem fog nekem összejönni.

A megoldás? Határt szabok a vágyaimnak, és felmérem a helyzetemet. Mert minden egyes ember körülményei és adottságai mások. A saját sorsomat egyéni gondolatokkal, egyéni teherbírással és egyéni tehetséggel, személyre szabott keretek között alakítom.

Nem elég álmodni!

Én alapvetően nem hiszek a véletlenekben, ahogy a vakszerencsében sem.

Kivétel nélkül minden ember felelős azért, ami vele (vagy a környezetében) történik. Azért pedig mindenképpen, amit gondol. Nem valaki máson múlt, hanem kizárólag rajtunk. Ezért csak az időt vesztegetjük a hibáztatással és mások felelősségének kutatásával.

Nem könnyű dolog ez, én tudom. Egy világhírű zongoraművész is minden nap gyakorol, ahelyett, hogy lustán hátra dőlne vagy irigykedve bírálná a teltházas koncerteket adó pályatársát.

De vigyázat! A légvár nem azonos a célkitűzéssel. A célra tartás és az eredményességbe vetett hit sem mosható egybe a hazug és fájdalmasan illúziókeltő mondatok mantrázásával, mint hogy „merj nagyot álmodni”... stb. Igen, álmok kellenek...

De nem elég álmodni! A megvalósításhoz észszerű tervekre is szükség van. Nemcsak a célra, hanem az odavezető útra is.

Ha egy utcát keresünk egy idegen városban, megnézzük, hol van a térképen, és összekötjük azzal a ponttal, ahol állunk. Ha térkép nélkül fel-alá szaladgálunk, szinte biztosra vehetjük, hogy soha nem fogunk odatalálni. Még akkor sem, ha közben a várostervezőket és a kisméretű, kopott utcanévtáblákat szidjuk...

Árad a népítélet

Unalmas, hogy alig hallani mást a hétköznapokban: ki, mit hiányol, mi kevés, mi van rosszul, és mi nincs jól „ebben az országban”. Sok minden, ez tény. De attól, hogy ismételgetjük, nem lesz jobb. Ahogy az sem visz előbbre, ha mindig minden felelősség alól felmentjük magunkat. Le kéne szokni a hivatkozgatásról, mert ezzel nem teszünk mást, mint lemondunk az irányításról. Az olyan sokszor emlegetett „szégyen, megalázó, elkeserítő, kiábrándító” szavak senkire nem hatnak lelkesítően.

Árad a népítélet, amely irgalmatlanul tudja, hogy a másiknak hogyan kellene tenni, létezni, mondani, megoldani. És közben árad belőlünk az önsajnálat is. Észre sem vesszük, hogy ezzel a kettős negatív energiával saját magunkat döngöljük egyre lejjebb... az irigység, a féltékenység, a düh és a gyűlölet birodalmába.

Mondjátok, kinek jók ezek a negatív szavak, ezek az önmagukba visszaforduló negatív érzések? Legtöbbször fütyül ránk is meg az érzéseinkre is az, akire irigyek, féltékenyek vagyunk, aki iránt dühöt vagy gyűlöletet érzünk. Ő köszöni, jól van, mi meg szenvedhetünk tovább. Következésképpen kizárólag nekünk lesz rossz, ha ilyesmiket érzünk.

Akkor hagyjunk ezzel fel egyszer és mindenkorra! És hagyjunk fel azzal is, hogy mások siránkozását hallgatjuk! A helyzetünk, legyen bármilyen keserves is, egy mákszemnyit sem fog változni attól, hogy jajveszékelünk... Sőt!

Tegyük ki reggelenként, még a kávénk előtt életünk főbejáratára a „Panaszfelvétel holnap” feliratú táblát, hogy aki közelít, messziről láthassa: mi nem vagyunk vevők arra, hogy rosszul érezzük magunkat. Akárhogyan is van.

Ha pedig napközben elbizonytalanodnánk, nézzünk rá, mit is tettünk ki ébredés után az ajtóra. Meglátjátok, jobb lesz. Ráadásul a táblácska ingyen van, úgyhogy mi vesztenivalónk lehetne? Egy próbát mindenképpen megér.

Náray Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Elisa Ventur