Hat este a székelyeknél – Egy rövid utazás sok-sok erdélyi fotóval

–

Már sokszor voltam Erdélyben, de biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom megunni az ottani táj gazdagságát és az ott élő emberek gondolkodásmódját, beszédét, kedvességét és tisztaságát.

„Együtt menni, s együtt jönni"

A barátom még soha nem járt Erdélyben, én viszont már számtalanszor kóboroltam ott. Szerettem volna neki is mutatni  valamit abból a sok jóból, ami csak ott terem. A főhadiszállásunk Székelyudvarhelyen volt. Egy olyan szállásra vitt el minket a jó sorsunk, amelynek munkatársai és főleg a vezetője igazán mély benyomást tettek ránk.

Idősebb Tófalvi Mártont láthatjátok ezen a képen, a fotó hetvenöt évvel ezelőtt készült. Vicces, ha azt mondom, hogy semmit nem változott azóta? Nyilván sokat tapasztalt és megnőtt, de nyolcvanévesen is ugyanaz a gyermeki tisztaság és bölcsesség sugárzott belőle, mint ötévesen erről a képről.

Tőle hallottam azt az alapmondatot, ami azóta is sokszor eszembe jut: „Együtt menni, s együtt jönni." Ezt akkor mondta, amikor a feleségéről beszélt. Ezt kívánta nekik a vőfély a házasságkötésük napján. És ők azóta is együtt jönnek, s együtt mennek.

Sokat nélkülöztek, ismerték a „nincs" fogalmát, hiszen hónapokon át nem jutottak kenyérhez sem, éppen ezért nagyon tudják értékelni azt, ami „van", amit megteremtettek, és vigyáznak is rá. A nyolcvanéves Tófalvi Márton ma is mindennap bemegy a Lilla panzióba, hogy az ő szavai szerint: „lássak szemmel s szívvel, s kellőképpen fogadhassam a vendégeket".

Annyira meghatott az ő tisztasága, egyenessége, egyszerre gyermeki és bölcs tekintete, hogy azóta is nagyon sokszor eszembe jutnak a mondatai. Biztos vagyok benne, hogy sokáig viszem még magammal azt, amit tőle kaptam.

Hegyek között, völgyek között...

Székelyudvarhelyről kalandoztunk autóval olykor úttalan utakon, bejártunk hegyet és völgyet, ettünk és ittunk, néztük a tájat, beszélgettünk az emberekkel, élveztük a képernyőtlenség áldásait. Illetve a képernyő áldásait is, mert a magyar–portugál meccset például ott láttuk a Fészek nevű blues- és rockkocsmában, ezért az erdélyi túra másik legnagyobb élménye mégiscsak a képernyőhöz kapcsolódik. Fantasztikus volt az erdélyi magyar tizen- és huszonévesek körében sör és pattogatott kukorica mellett végigőrjöngeni azt a három magyar gólt!

Farkaslakára is eljutottunk Tamási Áron szülőházához, ahol az író unokaöccse fogadja a látogatókat. Felemelő volt látni, honnan indult ez a nagy író, a kis fabölcső tizenegy gyereket ringatott, ő is köztük volt. És még mindig lehetett volna használni, mert akkoriban az örökkévalóságnak készültek a tárgyak.

Kulináris kalandok

Már a Királyhágónál elkezdtük a kulináris kalandjainkat, de eléggé lehűtötte a kedélyeinket az első találkozásunk egy pacallevessel, ami egyikünk tetszését sem nyerte el. Nem volt magyar nyelvű étlap, mi pedig nem tudtuk, mit kérünk... De azért ennél sokkal finomabbakat is ettünk, például amikor elutaztunk Marosvásárhelyre, Gyéresi Júliához, régi-régi barátnőmhöz, aki isteni ételekkel és még istenibb történetekkel várt bennünket egy mesebeli kertben.

Megismerkedtünk Ralffal, a kutyájukkal is, róla ITT olvashattok. Aztán Vásárhelyen vásároltunk is természetesen, méghozzá Julika vezetésével: bejártuk az élelmiszerboltokat meg a piacokat. Rengeteg ennivalóval és egy nagy szeretetbatyuval megpakolva tértünk vissza Székelyudvarhelyre. Az Instagram-oldalunkon láthatjátok, hogy milyen a Burduf túró és a mangalicakolbász, amit elég gyorsan eltüntetettek a WMN munkatársai velem együtt. (Prónay-Zakar Gina, kérlek, ne olvasd el a következő mondatot!) Egy hét alatt három kilót ettem magamra. (Oké, Gina, innen olvashatod tovább...) De azóta szerencsére sikerült leadnom. Sok ételt kipróbáltunk, és mindegyik nagyon finom volt az első pacalleves kivételével.

Viharos találkozás

Életünk egyik legvadabb viharát éltük át a Medve-tónál. Amikor előtte levitt bennünket 120 méter mélyre az 1250 méter hosszú tárón a busz, a Parajdi sóbányába, még ragyogott a nap. Ha ide mentek, mindenképp vigyetek magatokkal egy könnyű kabátot, mert mindig 15 fok van. Fantasztikus volt látni, hogy a gyerekek milyen boldogan játszottak a számukra kialakított játszótereken. Mindeközben a sós pára kiválóan hat a légúti betegségekre is. A gigantikus méretű és mélységű helyen még önkiszolgáló étterem is van. Ott ettük a húsgombócos csorbalevest, ami nagyon finom volt.

Amikor kijöttünk a bányából, egészen fekete volt az ég, de a Medve-tavat mindenképp szerettük volna megnézni. Le is parkoltunk a közelben, elővettük az esőkabátjainkat és az ernyőt, majd elszántan kiszálltunk az autóból. És ebben a pillanatban olyan elemei erővel kezdett zuhogni az égből a jeges víz, hogy azonmód visszamenekültünk, majd harmincöt percen át bámultuk az óriási jégdarabokat. Minden égzengéskor megrázkódott alattunk az autó. Tényleg félelmetes volt. Utána viszont olyan szépen gőzölgött a hőtározó Medve-tó, hogy igazi öröm volt körüljárni a nemrégiben kiépített sétányon. Az összes többi tó is gyönyörű volt, mint a képeken is láthatjátok, de ez tette ránk a legmélyebb benyomást.

Minden jó, ha jó a vége

Hazafelé még útba ejtettük Sztánát, ahol Kós Károly megépítette a Varjúvárat. Az odavezető úton végig drukkoltunk, hogy ne hagyjon bennünket cserben az autó, mert elképesztően nagy kátyúk tarkították az utat, és ráadásul azt sem tudtuk, jó irányba megyünk-e, mert nagyon gyatrán volt kitáblázva, de végül odaértünk, és itt éltük át először, hogy mit is jelent az érintetlen a természet. Tényleg csodálatos volt az egész. Biztosan visszamegyünk még Erdélybe, mert alig láttunk valamit belőle, egy hét nagyon kevés arra, hogy megismerjük. Menjetek el ti is, biztosan nem bánjátok meg! Csak ne felejtsétek el, hogy együtt menjetek, s együtt jöjjetek!

És akkor most nézzétek meg a képgalériát! Mindegyik fotót mi készítettük. Ha rákattintotok a képekre, nagyobb méretben is láthatjátok őket. Szerintem megéri.

Szöveg: Both Gabi

Fotók: Both Gabi és Lehotka Gábor