-

Ha valakiről, hát rólam biztosan elmondható, hogy a turkálóban válogatás tudományát az anyatejjel szívtam magamba. Egy speciális irányú kutatás az őseim között bizonyosan odavezetne, hogy anyai ágon ősanyám, valamikor négyszázezer évvel ezelőtt az a nő lehetett, aki „nincs egy rongyom alapon” először magára rántotta a konkurens törzs asszonyainak levetett leopárdbőrét, kicsit eligazította a saját stílusában, és ellejtett benne bogyót gyűjteni.

Született Prodanovits Hajnalka

Konkrét tudomásom ilyen messzire visszamenőleg persze nincsen, az viszont a családi legendárium része, hogy amikor anyai nagymamám újabb zsákmánnyal érkezett haza, édesapám megjegyezte: „Babi néni egy napon majd nyolcvan forintért vásárolt Rembrandttal tér haza a bizományiból.” Mert ha turkáló nem is volt nagymamám életében, azért egy jó Bizományi Áruház minden kerületben akadt. Babi néni, született Prodanovits Hajnalka pedig fekete öves mestere volt annak, hogy a másnak már felesleges holmik között biztos szemmel megtalálja azt, ami kiragadva a sokaságból a lakás legfőbb dísze, a háztartás fontos kelléke vagy éppen őszi ruhatárának legelegánsabb darabja lesz. Nagymamám apró termetű, fitos orrú, élénk kis nő volt, aki úgy viselte a kiskosztümöt, hozzá illő retiküllel és passzoló cipővel, hogy a régi fényképekről is sugárzik a magabiztos öntudat. Mivel anyai nagyszüleim polgári jólétben éltek, a használt holmik, ruhák iránti szenvedélye nem a szükségből táplálkozott. A „jutányos áron kincset találok” felfedezésének mámora hajtotta, melyet biztos kézzel adott tovább lányainak, Tünikének és Bubinak.

A nagymama, Babi néni

Azok a csodálatos Pákh lányok

Tünike, azaz nagynéném, Jutka igazi reménység volt. Kitűnően tanult, és idejének legnagyobb részét is ez a tevékenység töltötte ki. Nagymamám igazi büszkesége ő volt, tökéletesen kiöltözve járt vele kettesben az Operába, és boldogan nyugtázta, hogy a reménység beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Jutkából történész doktor lett, aki az akkori Nyugat-Németországba ment férjhez a jóképű és szintén sikeres Peterhez. A tudományos karrier és a biztonságos nyugati lét nem akadályozhatta meg Tünikét abban, hogy folytassa az anyai hagyományt: turkálni minden körülmények között kell. Magyarországi látogatásai alkalmával megcsodálhattuk a Frankfurtban túrt blúzokat, nadrágokat, kabátokat, amikor pedig felült a vonatra, a visszaútra, a bőröndje biztos, hogy egy kilóval többet nyomott a hazai turkálók kínálatában talált gyöngyszemektől.

A tetőtől talpig nett és csinos turkakirálynő a bal szélen

Az igazi „grand master”, Prodanovits Hajnalka méltó örököse mégiscsak a másik lánya, Bubi, azaz Ildikó lett. A ruhák és a divat iránti olthatatlan szenvedélyét már korán kiélhette, mivel női mesterszabóként napi kapcsolatban volt az iparággal. Hiába adatott meg neki az alkotás szabadsága, hogy saját magának még az esküvői ruháját is elkészíthette, őt mégis ugyanaz hajtotta, mint az anyját. A vadászat, a kincskeresés titkos izgalma. Hogy mit rejthet a kupac mélye, melyik darab mögött lelhető fel az állványon a jutalom, a számára tökéletes darab. Ehhez azonban szem kell, és érzék.

Míg egy amatőr számára a turkáló átláthatatlan kupacokat jelent, ahol a viseltes, mások által levetett ruhák között vesződve kéne megtalálni azt, amire épp szükség van, addig ez az én anyukámnak bizsergető művészet. Ő profi.

Ismeri a város összes fellelhető turkálóját, és pontosan tudja, hova, miért érdemes menni. Kedvencei azok a kizárólag haladóknak javasolható helyek, ahol ömlesztve, egy kupacban állnak a cuccok. Az előre leválogatott, fogason lógó ruhákkal teli turkálókat, mint külön műfajt nem sokra tartja, szerinte az amatőrök terepe ez. Biztos érzékkel süllyeszti a kezét a kupac mélyére, és elég egyetlen kis csücske a textíliának, hogy tudja, érdemes-e utánanyúlni a mélybe, és felszínre húzni az adott darabot. Ezzel a módszerrel tett már szert többek között valódi Céline-blúzra, Ferragamo-szoknyára és Yves Saint-Laurent-kosztümre, sosem hordott Louboutine-cipőre; legutóbb pedig, valami eldugott szekrény legalsó polca mögé csúszva egy valódi vintage Gucci-táskára talált, háromszázért. Nem él ő a márkák bűvöletében, valahogyan ezek a holmik kérik magukat pont hozzá, aki megalázó helyzetükből újra a gardrób sztárjaivá teszi mindegyiket. Az esetleges szakadásokat megvarrja, a kopott bőrt felújítja, az elromlott cipzárt kicseréli. Majd a legnagyobb természetességgel, büszkén viseli mindet.

De mire viszi egy Kárpáti lány?

És itt volnék én, a klán következő tagja. Várakozással áll mögöttem több, a turkálásban kiemelkedően tehetséges generáció, amihez még tiszteletbeli tagként csatlakozott édesapám is. Ő fénykorában néha még anyukámat is lepipálta ebben a nemes hobbiban. Az érzéket, a jó szemet a turkáláshoz örököltem. Mégis úgy állok itt, mint a tékozló fiú: ezt a csodálatos adományt hagyom parlagon heverni. Fiatalabb éveimben lelkes voltam és szép eredményeket értem el, még ma is büszkén mondom egy-egy mindenki által dicsért darabra, hogy túrtam. De valahogy az a szenvedély, az a tevékenységben való önfeledt felolvadás ma már ritkán kap el. Az ellustult utód esete az enyém, hiába a tehetség, ha tálcán érkeznek az újabb darabok, szállítómtól, az anyukámtól.

Azért egy titkos vágyam nekem is van; hiszem és remélem, hogy édesanyám, született Pákh Ildikó egy napon nagymamám, született Prodanovits Hajnalka legnagyobb büszkeségére valóban betoppan legújabb szerzeményével, egy eredeti Rembrandttal.

Kárpáti Judit