-

1.

Porzik a kánikula, sistereg a seggem a forró betonon. A buszmegálló üres. Rajtam kívül ma egy lélek se akar Mirából Aveiróba menni. Mondjuk, minek menne a helyi 300 főből bárki is. A fele a vízen van, halász. Másik fele söpri a finom homokot a házat körülfutó kőjárdáról, néhányan pedig a falu egyetlen kocsmájának árnyas padjáról nézik, ahogy a szemben lévő buszmegállóban tikkadok.

Késik a busz. Nem sokat, épp csak annyit, hogy amikor végre megjön, érezhető legyen a fékezésből, behozzuk a késést, csak szálljak már fel, de kurva gyorsan! Hármasban utazunk. A sofőr, én és a halálfélelmem. Le kéne szoknom arról, hogy ennyire parás utas vagyok. Nincs semmi gond: záróvonalon, kanyarban nyolcvannal, üvölt a helyi rakkendroll a rádióból, a napszemüveg mögött pedig remélem, nyitva van a pasasom szeme.

Dübörgünk Aveiróba, és hogy a fogcsikorgatásról eltereljem a figyelmem, a sofőrt kezdem inkább lesni. Sötét tónusú, jóvágású negyvenes. Amolyan egyszerű, ám érző fajta, nagy tenyérrel, szőrös karján feltűrt munkásing. Bal kezén ezeréves kvarcóra. Fejtetőn enyhén kopaszodik. Nézegetem, unja az utat, unja a melót, szarul fizet, fárasztó, már a benzint se lehet okosba, szóval faszkivan. Nézegetem, kicsit megsajnálom.

2.

Megállunk, félúton kábé felszáll egy ötvenes nagymama hét év körüli unokájával. A kislány szemmel láthatólag imád buszozni. Csiripel a kismadár, ártatlan, boldog mosollyal hozza teljes zavarba a sofőrünket. Nagyi és unoka az első sorba ülnek. Csivitelnek, pompásan utaznak. Beletelik néhány percbe, mire konstatálom: lassítottunk. Nem inog a busz, a záróvonal tőlünk szabályosan balra kígyózik, és már én se rettegek.

Újra a sofőrt figyelem, és ha a 30 foktól nem is, akkor attól olvadok el, amit látok. A goromba, borzolt lelkű vadember megszelídül. A visszapillantóból ifjú utasára pillantgat, mosolyt ken a kislány jókedve az arcára, vezetni kezd. Igen, a munka helyébe móka lép, viszi a gyereket kirándulni! Beérünk egy kisvárosba, és én döbbenten vigyorgok a hátsó ülésen. A zebra előtt óvatosan lassítunk, a sofőr gavallér mozdulattal int ki az ablakon a zebrán átsiető nőcskének, hogy: parancsoljon, kisasszony, hogy kegyed milyen csinos ma; fütyörészik a vezetőnk, aztán a kislány hadarva, hangosan mond neki valamit. A nagyi igyekszik ugyan rendre utasítani a gyereket: ugyan, angyalka, nem zavarjuk menet közben a bácsit, de a sofőr hátraszól - nem tesz semmit, hagyja, csókolom, szívesen megmutatom a picinek a világot.

És jön egy körforgalom. Behajtunk. Ám nem hajtunk ki. Egy kör. Aztán még egy. És a kislány kacag, a sofőr szája fülig ér, a duda is megszólal, egyszer, kétszer, háromszor, és mire kihajtunk az egyik kijáratnál, beleszédülünk a pillanatnyi boldogságba: kislány, én és a buszsofőr is.

3.

Kéne egy ilyen gyönyörű park Pesten is. Vadregényes, ám van benne tisztás és perspektíva bőven, itt-ott csordogál valami patak, középen kis tó, ahogy kell. Kéne ilyen is, meg olyan hétvégi, laza fesztivál is, ami ebbe a parkba vonzott engem a minap Portóban. Laza, friss, semmi felhajtás, pár helyszín, kis koncert, kis színház, sok családos és ínyemre való portugál fiatalság, vizes sör, ahogy kell, ám szemét, vurstli, sült kolbász és bebaszott seggfejek nincsenek. Csodás.

A nagyszínpad egy rétre néz, szőnyeg, takaró, pulcsi vagy a szárazra melegedett fű a heverészők alatt. Sokan vagyunk, de szellősen. Szól valami portugál kellemesen semmilyen pop banda a színpadon, nem zavaróan hangos, itt a cél az együttlét némi zenei aláfestéssel. Terjeng a fűillat, kortyolom a sörömet, szippantom az élményt. Itten nekem mindenki tetszik most. Ahogy pásztázom a zsezsegést, megakad a tekintetem egy páron, babakocsival. Negyvenesek, flip-flopban, a kicsi fél éves lehet. A babakocsi mellett klasszik bébitáska, minimáusszal, mellette rózsaszín takaró, azon ül apuka. És apuka pedig karján a göndör kiscsajjal helyben táncikál, popritmusra. Apuka és párja, apuka nagyon jól mulatnak, a gyermek szintúgy.

A kislány lekéredzkedik apukához. A takarón hancúrozás, hallani nem hallom, de látom, önfeledt kacagás van. Apuka addig szusszan, és hoz két sört a közeli pulttól, aztán a családja mellé telepszik. Kisvártatva a gyerek megéhezik. Apuka beülteti, gondosan beköti a picit a babakocsiba, apuka pedig akkurátusan előkészíti az étkezést: a joghurtot felnyitja, kiskanállal felkavarja,  gyerek kezét törlőkendővel megtisztogatja, majd előkét is tesz a kicsire. Apuka fogja a söröket, apuka etet, a kislány pedig boldogan tátogat.

Elkalandozom picit másfelé, és mire újra a családot nézem, szedelődzködnek. Látom, a gyerek elaludt az uzsonna után, babakocsi hátradöntve. A szülők a sört megitták, a minimáuszos táskába takaró behajtva, és mielőtt elindulnak, – hisz a pici elaludt – elcsípek egy ölelést. Férfias, gyengéd... és a szele engem is megcsap. Köszi, srácok, köszönöm - küldöm én is a jelet!

Verőfényes vasárnap délután van. Portóban ezt láttam. Kéne egy ilyen park Pesten is. Koncerttel, sörrel és boldog, gondtalan családokkal. Nagyon kéne.

Fiona