–

A Gramercy Park tehetős lakónegyed Manhattan szívében. Fákkal szegélyezett utak, barna homokkőből épült elegáns házak, patinás bárok. Itt él az ingatlanügynök Michael (Neil Patrick Harris) és párja, Colin (Tuc Watkins), a jómódú bróker. Tizenhét éve vannak együtt, mindenki álompárnak tartja őket. Épp Colin ötvenedik születésnapjára készülnek, amikor bekapcsolódunk a történetbe. Michael meglepetésbulit szervez neki – kissé erőszakosan, Colin akarata ellenére –, de pont mielőtt elkezdődne az ünnepség, megtudja, hogy a férfi elköltözött a közös otthonukból, napközben, míg ő dolgozott, és a cuccait is elszállíttatta. 

A helyzet eléggé drámai, ráadásul Colin nem ad semmiféle magyarázatot a viselkedésére. Csak sejteni lehet, hogy a szakításnak a figyelmetlenséghez van köze az egyik oldalon, a konfrontációra való totális képtelenséghez, illetve a kapuzárási pánikhoz a másikon. A sorozat innentől kezdve arról szól, hogyan lehet elvégezni a hirtelen szétválással járó gyászmunkát, illetve hogyan lehet közel húsz év után visszatérni a randiszcénába. Mert a világ nagyot fordult azóta, amikor még a Limelight nevű szórakozóhely volt a menő. 

Itt ismerkedtek meg anno Michaelék, csak úgy, offline módon. Ez 2022-ből nézve eléggé retró dolognak tűnik: ma már jóformán minden társkeresőappokon zajlik.

A Grindren a dickpiced az útleveled, és teljesen megszokott, hogy valakinek rögtön a fenekéről kapsz fotót. Amúgy sem kell a csitcset, elég egy pár szavas üzi, hogy szexeljetek.

A fiatalok PrEP-et szednek, hogy megelőzzék a HIV-fertőzést, és vonakodnak óvszert húzni (pedig a PrEP más nemi betegségektől nem véd meg!). Ha pedig az Annie Hallból idézel nekik, csak nagyokat pislognak, mert lövésük sincs, miről beszélsz. Ilyen – minden bizonnyal túláltalánosító – benyomásokat szerez napjaink ismerkedési szokásairól Michael, aki két lábon járó dinoszauruszként trappol végig a meleg férfiak számára fenntartott tereken.

„Hidd el nekem, nem akarsz meleg szingli lenni ebben a városban, a mi korunkban” – erősíti meg a főhőst jóbarátja, Stanley (Brooks Ashmanskas), „a sikeres műkereskedő, kevésbé szerencsés homokos”, aki a péntek estéit magányosan szokta tölteni valamelyik flancos étteremben. A triójukba tartozik még Billy (Emerson Brooks), Michael egykori gimis osztálytársa, az örökké kanos időjárás-jelentő, aki viszont élvezi az alkalmi szex jelentette könnyedséget.

A sorozatban felbukkan két szingli nő is, Michael kollégája, az egyedülálló édesanya, Suzanne Prentiss (az Életem értelmeiből ismert Tisha Campbell alakítja), illetve a kőgazdag Claire Lewis (az Oscar-díjas Marcia Gay Harden alakításában), akit 28 év házasság után hagyott ott a 65 éves férje egy 25 éves pilatesedzőért. „Ő másik életet kezdett, én pedig beleragadtam abba, amit hátrahagyott” – fogalmazza meg Claire. 

Egy ponton felmerül, melyiküknek lehet rosszabb: neki, egy középkorú, elhagyott heteró nőnek, vagy Michaelnek, egy negyvenes meleg férfinak? Kinek van több esélye újrakezdeni, és ismét megtalálni a szerelmet?

Anélkül, hogy bárkinek a szenvedését kisebbíteni szeretném, a sorozat alapján Michael helyzete közel sem tűnik kétségbeejtőnek. Egyrészt jobbnál jobb pasikba botlik a nyolc epizód alatt. A szó szoros értelmében, hiszen kétszer is úgy ismerkedik meg valakivel, hogy hoppá, összeütköztek. Ennél a forgatókönyvírók kicsit jobban is megerőltethették volna magukat. Másrészt az egész sorozat egy ultraprivilegizált felső középosztálybeli közegben játszódik. Ez nem feltétlenül baj, a szíved ugyanúgy összetörhet, ha bántanak, mindegy, mennyi pénzed van (mondjuk, segítséget könnyebb szerezni, ha van miből). 

Ugyanakkor, ha belemegyek abba a játékba, hogy galériatulajdonosok, televíziós személyiségek, brókerek mindennapjait követem, akkor szeretnék ennél alaposabban körülnézni a világukban. Ráadásul Michael ingatlanügynök, ami jó lehetőséget szolgáltathatott volna arra, hogy bekukucskáljunk amerikai luxusapartmanokba.

És persze, van a sorozatban egy-két lakás, rooftop party, vagy exkluzívnak szánt bár, de összességében New York valahogy mégsem tündököl, maximum pislákol. 

Lehet, hogy részben a zene teszi. LMBTQ-sorozatokban megszokhattuk, hogy kifejezetten jó dalok hangzanak el, amelyek egy-egy zenekarnak is ugródeszkát jelenthetnek (lásd például a Heartstoppert, amelyről ITT írtunk). Az Újra szingliben talán egyedül Sam Smith egyik száma csendül fel, de ezt leszámítva a sorozat nem nyújt semmi maradandót ezen a téren. Arról nem is beszélve, hogy már maga a főcím is eléggé megúszós (egyetlen felirat, szétváló betűk). De ami ennél sokkal nagyobb baj, az az, hogy a ritmus a cselekményvezetésben sem stimmel. 

Alig tudunk meg például valamit Colinról, ami miatt egy idő után nem is könnyű átérezni, miért ragaszkodik hozzá ennyire Michael. A mellékszereplők érdekesek lehetnének, de a történetük egytől egyig nagyon későn kezd el kibomlani, ráadásul hanyagul odavetett bonyodalmakkal (előkerül egy apa, elhangzik egy diagnózis).

Nincs előkészítés, nincs építkezés, és ez nemcsak dramaturgiai szempontból problémás, hanem azért is, mert a sorozatban megjelenő érzelmek nem tudnak eléggé megalapozottak lenni, nincs elég fedezetük. 

A helyzetet talán menthetné egy kimagasló színészi játék, de Neil Patrick Harris egyrészt a sorozat első felében nagyon magára van hagyva, érezhetően neki kéne egy személyben elvinni a show-t, másrészt pont az összetett belső állapotok, a szomorúság, a düh, a kétségbeesés kifejezésében nem jeleskedik az Újra szingliben. Persze mondhatjuk, hogy ez egy romkom, nem egy dráma, felesleges ilyesmit várni. De talán pont a műfaji sajátosságok miatt lenne szükség igazán finom megoldásokra: hogy amikor a humorizálás közepette adódik egy kis rés arra, hogy megmutathass valami nagyon emberit, mélyet és őszintét, akkor meg tudj villanni. A sorozatban talán van is erre törekvés, aztán mégis megmaradunk a csetlő-botló helyzetkomikum (pofára esés, jakuzziba hányás) és a faarcú viccelődés szintjén. 

Persze a párbeszédekben néha tematizálódik, hogy a szereplők egy része, például Billy vagy Colin, mennyire el van távolodva a saját érzelmeitől. „A meleg férfiak ugyanolyan rémesek, mint a heterók, csak jobb a frizurájuk” – állapítja meg Michael. A tagadás vagy a felszínesség bemutatása lehetett volna a koncepció része, de mivel érdemben nem nyúltak a kérdéskörhöz az alkotók (például senkinek a gyerekkoráról nem derül ki semmi), így inkább azt érték el, hogy a néző is kevésbé tud kapcsolódni a karakterekhez.

Kívül maradunk, mert az Újra szingli nem igazán képes egyetemes emberi helyzeteket ábrázolni – ettől még élvezhető benne mindaz, ami speciálisan a meleg közösségre jellemző. Én legalábbis ezeknél a jeleneteknél szórakoztam a legjobban. 

Amikor az ötvenéves Colin meztelen felsőtesttel, angyalszárnyakkal a hátán ünnepli a szülinapját. Amikor a terapeutáról megtudjuk, hogy másodállásban drag queen. Hogy folyton gyúrni kell, és Stanley annyira cukin alibizik az edzőteremben, hogy legszívesebben odamennék, és megölelném. De említhetném a görkoridiszkót, vagy a meleg síhétvégét is.

Valahogy ebből kellett volna még több: glamúrból, színből, és talán bátorságból is. Mert néha az az érzésem, hogy az Újra szingli annyira normális akart lenni, hogy inkább szürke lett, és kicsit unalmas.

Annak ellenére, hogy epizódszereplők terén hoz izgalmakat a sorozat. Láthatjuk például a Tony-díjas Broadway-sztárt, André de Shieldset, aki még úgy is roppant karizmatikus, hogy nem írtak neki igazán jó szövegeket. Klassz geg az is, hogy megjelenik Neil Patrick Harris férje, David Burtka egy egészen őrült szerepben, vagy hogy ismét szívdöglesztő sármőrt játszik az olasz Gilles Marini, aki Samantha szeretőjét alakította a Szex és New York című mozifilmben. 

A két sorozat persze más hasonlóságokat is mutat, egyesek még karakterazonosságokat is felfedezni vélnek a két show között (eszerint Michael lenne Carrie, Billy Samantha, Stanley pedig Charlotte). A probléma inkább az, hogy az Újra szingli nem a Szex és New Yorkkal rokon, hanem az És egyszer csak… című folytatással. Valószínűleg a hibái is ezért látványosabbak: mert nincs meg az a nosztalgia, a viszontlátásnak az az öröme, amit a női verzió kapcsán átélhettünk. 

Milanovich Domi

Képek: Netflix