–

Nem sok LGT-szám van, amit Barta Tamás énekel, és ami személyesen hozzá kötődik, de ami igen, az nagyon mélyen meghatározza ezt a filmet, és egész más értelmet nyer az élettörténete tükrében: a címadó dal, és a Vallomás, amit Adamis Annával közösen szereztek. Nem véletlen, hogy vissza-visszatérnek a strófái, és mindig más sort hallunk ki belőle hangsúlyosan, máshogyan értelmezzük. Egy zenészről szóló filmnek törvényszerűen szerves része a zene, legalább annyit hozzá kell hogy tegyen az összképhez, mint az interjúk vagy a vizuális elemek. Felcsendülnek ezek a dallamok, és már ott is vagyunk abban a korban, annak az énekesnek, zenésznek a szívében. 

Barta Tamás érzékeny fiú volt – mondják is róla a zenésztársai, az egykori LGT-sek, meg látszik is rajta. Úgy nézett ki, mint Sam Rockwell egy jóképűbb, sudárabb kiadása, sűrű sötét hajjal – egyszerűen minden fotón döglesztő. Az isten is színpadra teremtette tehát, ezt nem is kell kimondani a filmben, úgyis egyértelmű, és azt sem kell sokat magyarázni, miért dönt valaki úgy 1974-ben, hogy ha már kijutott az Államokba, és ott ráadásul siker övezi, akkor ő bizony nem megy haza a létező szocializmusba. 

Az már eggyel jobban árnyalja a képet, hogy az édesapja nem sokkal korábban halt meg, az anyjának pedig a holokauszt miatt nem maradt rajta kívül senkije. Így azért még nagyobb a tét, nehezebb lehetett a döntés, de hogy ennek ellenére is kitartott mellette, azt nemcsak Presser szavai magyarázzák meg, aki szerint, ha egyszer a fejébe vett valamit, attól nem lehetett eltéríteni, de az is, hogy ez igazi menekülés volt. 

Menekülés a vasfüggönnyel elzárt, poshadt világból, de a gyásztól, és egy szélsőségesen ragaszkodó anyától, meg annak családi múltjától is. Vagy talán életösztön. Önfelszabadítás. És illúziókergetés is, persze.

Mindenesetre elég muníció és motiváció ahhoz, hogy valaki megcsinálja magát külföldön – mégsem egészen így történt. És a film végül is ennek próbál utánajárni, hogy miért nem. Mi történt abban a nyolc évben, amíg Barta Tamás végül egy gyilkosság áldozataként végezte, hogyan vezetett az útja eddig. 

Nem egy portréfilmről beszélünk, hanem legalább annyira oknyomozásról is, vagy simán csak nyomozásról, még ha egy dokumentumfilmesnek nem is dolga megoldani rég lezárt bűnügyeket. De azért láttunk már olyat, amikor ez is sikerült valakinek, mert az igazságkeresése erősebb volt a rendőrség profizmusánál (lásd az HBO The Jinx című dokumentumsorozatát, amiből botrány is lett).

Az igazságkereséshez azonban kell egy elszánt hős is, akit végig követhetünk és akinek drukkolhatunk. A Siess haza, vár a mama! esetében ez a rendező édesanyja, Hajdú Judit, aki a Barta Tamás és anyja között váltott hangoslevelek örököse lett, bár nem állt velük rokonságban. Érdekes, hogy bár a filmből úgy tűnik, magát Barta Tamást nem is ismerte, mégis egyre érzelmesebb vele kapcsolatban, mintha a saját hozzátartozójáról lenne szó – de annyira sajnos mégsem áll hozzá közel, hogy a végsőkig elmenjen érte.

A fotó a Siess haza vár a mama című film forgatásán készült

Így viszont a középpontban azok a kazetták maradnak, amik révén még mindig a legközelebb kerülhetünk hozzájuk, és amiket valóban hátborzongató hallgatni. Időnként keresetlenebbek, mintha írásban fogalmazták volna őket, máskor van bennük egy erős előadói attitűd (főleg az anya modorában): olyan hatáselemek, amikkel a másikban szándékosan érzelmeket akart kelteni, vagy nyíltan manipulálni őt, ugyanakkor a hangok fontos érzelemközvetítők is, sokkal inkább, mint a betűk. 

Ha az egész bőröndnyi felvételbe nem hallgathatunk is bele, de a kiragadott részletek így is bejárnak egy ívet: a bensőséges kapcsolattól egy kitapintható lelki eltávolodáshoz vezetnek. 

Barta Tamás egyre kevésbé érezte úgy, hogy megérti őt az itthon élő anyja (akinek kétségtelenül szenvedést okozott a távozásával – közvetlenül, és a diktatúra természetéből fakadóan közvetve is), míg az utolsó üzenetben már szinte az elharapott mondatok, az elhallgatott információk és csöndek beszédesebbek, mint a kimondott szavak. Súlyos gondjai lehettek, valódi létválságba került. 

Egyrészről ennyi idő, nyolc év kellett neki ahhoz, hogy az amerikai álom mítoszával végül is leszámoljon. Mert a Kelet-Európából jött szegény fiúnak az elsősorban az anyagi jólétet, és nem a zenei karriert jelentette, illetve ezt látta könnyebben megvalósíthatónak. Az új ház, új kocsi, színes tévé, huszonöt csatorna azonban eddigre már nem hozott boldogságot, hiába bizonygatja még az anyjának, a zenét viszont már feladta értük, abból nem tudott megélni és gyarapodni. Másrészről elveszett az érzelmi háttere is: a feleségétől elvált, és abban sem hitt már, hogy az anyja megérti őt. Az egyik legmegrázóbb mondata, hogy őt mélyebben, intenzívebben érintik meg a dolgok, mint az anyját – ez végképp egy depressziós, magányos emberre vall, aki nem bízik már a lelki támogatásban.

Ennek ellenére azt, hogy öngyilkosságot követett volna el, a filmben megszólalók szinte egytől egyig képtelenségnek tartják, és a tények is erre utalnak – bár a rendőrségi nyomozást végül ezzel a megállapítással zárták le. 

De valóban, hogyan tudná valaki kétszer is fejbe lőni magát?

Noha izgalmasabbnak (és elkerülhetetlennek is) tűnik ebben a kérdésben elmerülni, valójában a film itt tud a legkevésbé hatni. Hiába mutatja meg a tett színhelyét, az ügy egykori nyomozóját, Barta utolsó barátnőjét, és azt az üzlettársát és állítólagos barátját, akinek a fegyverével elkövették a gyilkosságot (ha az volt), nem jutunk velük sehová, csak még fájóbb hiányérzetet keltenek a nézőben. Így, belepiszkálva, és csak sugallva valamit, de bizonyítékok felmutatása és a teljes háttér feltérképezése nélkül, fontos szereplőket negligálva ez a rész fájón elnagyoltnak tűnik. 

Persze nem is arról akar szólni, hogy mi történt azon a napon, amikor ennek a sokra hivatott, szerencsés adottságokkal született, még mindig fiatal férfinak az élete tragikus véget ért. Hanem inkább arról, hogy miért lépett ki önként az LGT-mítoszból, és mire cserélte fel az élete nagy lehetőségét. Vajon egy még nagyobb lehetőségre-e, amiből csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka folytán nem lett semmi, vagy olcsó bóvlira váltotta az esélyeit? 

Ha a többi LGT-tag életét nézzük, könnyű lenne azt mondani: ők döntöttek jól. Nem kellett nekik az amerikai álom, és tessék, itthon legalább legendákká váltak. Mindannyiunk életének, és a kultúránknak meghatározó alakjaivá. Barta Tamásra pedig alig emlékszik valaki – mert neki több kellett ennél, és sokkal kevesebb jutott. Ikarosz volt, vagy csak eltévedt az úton? Ez volt a sorsa, vagy rosszul döntött? Vannak történetek, amiknek a tragikumát épp a félbehagyottságuk, és az értelmetlenségük adja. Barta Tamásé ilyennek tűnik.

Gyárfás Dorka

Képek: Miraduoro