-

Ez a reggel nem olyan volt a mint a többi. És ez a hét sem lesz olyan mint a többi. Mert Anna, az én harmadikos lányom életében (és a mi életünkben) először egy hétre elutazott az osztályával az úgynevezett erdei iskolába.

Nem én, nem mi találtuk ki. Lehet vitatkozni, hogy jó ötlet-e ez vagy sem, korai-e vagy sem, de felesleges, mert amint az osztályfőnök bejelentette ezt a programot, piciny lányunk szeme akkorát ragyogott, mintha felrobbant volna Paks.

Anyai éveim alatt én már megtanultam rutinosan nem észrevenni a gyermeki vágy felragyogásait, de most tudtam, nem lehet… muszáj látnom, hogy menni akar, és el is kell engednem.

Már hetekkel a nagy nap előtt kezdődött az izgalom, mit vigyen, mit kell beszerezni. Új esőkabátot vettünk, zseblámpát meg pörgős szoknyát az esti „buliba”. Bár határozottan állította, hogy őt nem érdekli a gyerekdiszkó, lefüleltem az arcán átsuhanó félmosolyt, amikor megkért, tegyük be a szép cipőjét is.

Mégis szürreális volt ez a reggel. Ahogy együtt bepakoltunk a gurulós bőröndjébe, ahogy vártuk a többi szülővel és a többi gyerekkel az iskola előtt az emeletes buszt. Ahogy megkérdeztem az utolsó pillanatban picit elhalványodott lányomat, hogy felvegyem-e, és amikor ő gondolkodás nélkül rávágta: igen! Szürreális volt, ahogy odalépett hozzánk az egyik kisfiú nagymamája, és olyanokat mondott Anna vállát cirógatva, hogy „jó lesz ám", meg hogy: „ne izgulj"! Aztán később ugyanez a nagymama a könnyeit törölgette, amiből rájöttem, hogy a „jó lesz ám", valójában nem is Annának szólt, hanem saját magának. Szürreális volt az is, ahogy kigurult előlünk a busz, mi pedig a férjemmel azon kaptuk magunkat, hogy tulajdonképpen a túloldalon búcsúzkodó többi szülőnek integetünk.

Ekkor persze még nem tudtuk… még nem sejtettük, hogy mindez, mindennek a szürrealitása sehol sincs ahhoz képest, ami akkor vár majd ránk, amikor délután hazaér az iskolából Emma, a kisebbik lányunk. Aki életében először tölt el egy hetet egyedül. Vagyis velünk.

Akinek rögtön a nyakába szakad a magány. Aki szinte azonnal úgy érzi magát, mint akit megloptak, megcsonkítottak. Aki kénytelen megálljt parancsolni a belőle amúgy automatikusan kibuggyanó civakodó, hibáztató, rivalizáló mondatoknak.

Aki nem hivatkozhat arra, hogy: „de Anna se tette el a cipőjét". Nem mondhatja azt, hogy: „még Anna se csinálta még meg a leckéjét". Nem kiabálhat rá, amiért soha nem hagyja szóhoz jutni. Aki rájön, hogy neki nincs is elég mondata. És valahogy az a kevés is olyan rövid. Aki automatikusan tesz egy tányért a vacsoránál Annának is. Aztán szájat biggyesztve nyugtázza, hogy ma a legjobb falatokon se lesz vita.

És a fürdés… a kád eddig mindig, de mindig olyan kicsi volt. És az a hülye Anna mindig túl meleg vizet szokott engedni. Vagy túl hideget. Vagy túl sokat, esetleg túl keveset. Most meg… most meg csak ő van. Ő. Egyedül. Ül a kádban. A csöndben. És a víz is túl meleg lett. Ráadásul beszélgetni sincs kivel. Tök unalmas a fürdés. Az esti mesenézés meg? Mindig azt szokták nézni, amit az az utálatos Anna választ. Mert Anna erőszakos, és mindig annak kell lenni, amit ő akar. De vajon ma mit akarna? És az esti fogmosás… Hát, ez a rituálé is elmarad? Emma ilyenkor – normális esetben – a kanapéra veti magát, a pokróc alá kucorodik, és bedobja a petárdát, amitől Anna aztán szépen menetrendszerűen fel is robban. „Te mész először!” Erre Anna szikrázó szemekkel odaveti, hogy „tudom, nem kell elmondanod”. Majd belelép a papucsomba, és elvonul fogat mosni. De Emma kevesli az időt, amit Anna fogmosással tölt, és ahogy meglátja visszafelé közeledni, már kezdi is: „ilyen hamar nem is moshattad meg a fogad”. Erre Anna: „engem te ne nevelj”, és szándékosan jó messze teszi le a papucsomat, mire Emma: „most miért nem hoztad ide anya papucsát?”. És ez így megy ez egészen a jó éjt pusziig.

De ma? Ma Emmának kell először fogat mosnia. Mert ma csak ő van. És a papucsom is az övé. Csak az övé. Pont itt van. A helyén.

Szar az élet.

De legalább este elhangzik a mondat, amit eddig még soha nem hallottunk, és amit Anna hazatérése után nem is fogunk soha többet hallani: nem jó egyedül.

Kormos Anett

A fotó illusztráció.