Hernádi Judit: „A mienk egy kisebbrendűségi érzéssel küzdő ország” – exkluzív születésnapi interjú

–

Kalapos Éva Veronika: Ez egy kerek évforduló, jóban van a korával?

Hernádi Judit: Az a véleményem erről, hogy: vagy ennyi vagyok, vagy halott. Nincs ezzel gondom, ez van... és kész. Mások azt javasolták, mondjak hetvenet, és a kérdés le van zárva; épp eleget foglalkozik a sajtó ezzel – nem az én korommal, hanem általában –, nem kell még nekem is törődnöm vele. Az öregedésnek amúgy egyetlen előnye van: az ember rájön, hogy semmi értelme semminek, ezért felesleges izgulni rajta.

K. É. V.: A Mindent Éváról című darabban az idősebb és a fiatal színészgeneráció feszül össze. Mit gondol, könnyebb vagy nehezebb ma a fiataloknak, mint az előző generációknak?

H. J.: Minden egyes nemzedék megcsinálja a maga életét. Mondhatnám, hogy mennyire mások most a fiatalok, mennyire másféle tudásuk van, de nem is kell ugyanolyannak lenniük, mint mi voltunk. Rettenetes lenne, ha mindig minden ugyanúgy maradna. Most nem a színház van a topon egyébként, a politikusok vannak a plakátokon, de talán nem lesz ez mindig így.

K. É. V.: A WMN hitvallása, hogy nem akarunk megfelelni senkinek. Ön egy ország szívében van jelen úgy, mint egy hihetetlenül szabad lelkű ember. Van, aminek/akinek azért mégis meg szeretne felelni?

H.J.: Nagyon sok területen szeretnék megfelelni, leginkább magamnak. A szabályokkal sajátos a viszonyom: az alapvetőeket elfogadom, elhiszem például, hogy a repülő fönt marad, bár ez se volt mindig így; annak idején meg kellett néznem a fizikakönyvemben a felhajtóerő definícióját, hogy elhiggyem, az a baromi nagy valami tényleg nem fog leesni. Más szabályokat viszont megvizsgálok, és csak akkor tartom be, ha értelmét látom. Nem hiszek a merevségben.

K. É. V.: A külső nyomás sem volt hatással önre soha?

H.J.: A külső nyomás kifejezetten annak a jele, hogy baj van. Ha valaki valakire erővel ráoktrojál valamit, az biztos jel. A túlzott tukmálás visszatetszést kelt bennem. Én például nem tudok bazárokban vásárolni. Amire azt mondják, hogy vigyem, amivel utánam jönnek, az biztos, hogy nem kell. Szeretek én dönteni.

K. É. V.: Nem lehet könnyű, hiszen a világ alapvetően azt várja, hogy megfeleljünk.

H.J.: Ez ezzel jár: ha az ember maga gondolkodik, azt nem szereti a világ. Ez persze egy belső kényszer, nem lehet valakit errefelé nyomni.

Vannak úttörők és vannak követők, senki nem lehet más, mint amilyen, és ez egyáltalán nem baj. A legjobb, ha az ember képes megtanulni, kitapasztalni saját magát, megismerni a saját reakcióit.

Például, ha neki lépcsőházi gondolatai vannak, kerülje az olyan helyzeteket, ahol azonnal kell reagálnia, vagy vállalja fel, hogy a lépcsőházból visszamegy. De vissza kell menni, mert különben minden úgy marad, ahogy volt, ami pedig nincs tisztázva, az előbb-utóbb romlani kezd, és súlyos testi-lelki károkat okozhat.

K. É. V.: Erről van szó a Happy Ending című előadásban is, ahol egy rákos nőt játszik?

H.J.: Reméltük: azzal, hogy eljátsszuk ezt a darabot, valamennyire kivédjük a betegséget, de nem sikerült. Margitai Ági, az egyik szereplő nem sokkal a bemutató után elhunyt, éppen egy ilyen betegség következtében. Nem tudjuk befolyásolni a sors művét... vagy legalábbis nem nagyon.

K. É. V.: De azért fontos beszélni ezekről a dolgokról.

H.J.: Persze. Érdekes, hogy leginkább az érintetteket érdekli az előadás: aki túl van rajta, aki benne van, vagy akinek valakije van benne. Az utóbbiak bírják a legnehezebben, mert ők tele vannak lelkifurdalással, és nem szeretnek szembenézni ezekkel a dolgokkal. De az egészségtelenségről beszélni mégis egészséges, mert csak így lehet feldolgozni.

K. É. V.: Nevetni is lehet rajta? Ez egy vidám darab.

H.J.: Igen, az, nevetnek is, és ez így jó. A vicc akkor is vicc, ha nem mulatságos az alapja.

K. É. V.: Úgy tudom, nagyon szereti a meglepetéseket. A Hitted volna? című előadás alaphelyzete: a hirtelen támadt időskori szerelem tehát közel áll önhöz?

H.J.: Nagyon szeretem azt az előadást, de ezt a helyzetet igazából nem tudom elképzelni. Lehet, hogy van ilyen, csak számomra lehetetlen, hogy egy ezer éve ismert barátra egyszer csak potens párként kezdjek nézni. De azért szívmelengető történet, és tényleg elgondolkodtat arról, hogy az ember életéből a kor előrehaladtával a meglepetések és a fontos dolgok tűnnek el leginkább. Tíz és huszonöt éves korunk között rengeteg fontos dolog történik velünk, életre szóló döntéseket hozunk, az egy hatalmas, forrongó időszak, később pedig minden kezdi elveszteni a fontosságát. Mindig több a vesztenivalónk, ezért sem akarnék már újra ész nélkül szerelmes lenni például, a kontroll sokkal fontosabb számomra. Persze rossz, amikor rájövök, hogy nem kontrollálhatok mindent; sokat küzdök, hogy el tudjam engedni azt, ami fölött nincs hatalmam. Ráadásul kíváncsi is vagyok, ami még nehezebbé teszi az egészet. Az alapállapotom, hogy mindenbe beleszólok; a Madáchban egyszer csináltunk egy darabot Gálvölgyivel, amit Szirtes Tamás rendezett. A díszletben nagyon süppedős fotelek voltak, én pedig egy ponton magyarázni kezdtem, hogyan kell kárpitozni, mire a Szirtes letorkolt, hogy csak maradjak a színészetnél, a kárpitozást meg hagyjam a kárpitosokra.

K. É. V.: És ha a meglepetések elmúlnak, mi marad?

H.J.: Az, hogy az embernek már van ideje örülni. Mert örülni mindig van minek, egy fának, egy jó kávénak, bárminek. A sok megfelelni akarás egy idő után kiszalad, és megérkezhet a helyére az öröm, bár ez is hangulatfüggő: vannak napok, amikor könnyebben adom át magam neki, máskor nehezebben. Nincsenek a boldogsághoz praktikáim.

K. É. V.: Mit tesz, ha ezeken a rosszabb napokon kell szerepelnie?

H.J.: Kötelezettség mindig van. Talán furcsán hangzik, de nekem soha nincs kedvem kimenni a színpadra. Kedve egy amatőrnek lehet, mert ő még tele van éhséggel, bennem már nincs, én csinálom, mert ez a szakmám. Amikor odakint vagyok, persze már jól érzem magam. A színpadon rendszerint elkezdem igazán élvezni, és ez már nem is múlik el a végéig. De soha nincs kedvem elkezdeni, mert ez nagyon nehéz. Szörnyű nekiállni. Előtte sokáig görgetjük magunk előtt a nagy feladatot, felkészítjük magunkat arra, ami vár ránk. És ez nem könnyű.

Persze hálás vagyok, ha a közönség örömét leli abban, amiben én örömömet lelem, bár bevallom, nem elsősorban miattuk csinálom, hanem a saját belső kényszerem miatt.

Ez egy betegség magasabb szintje, az alacsonyabb a mutogatós bácsi: ő is örömét leli a szélsőséges reakciókban, ahogy én abban, ha miattam sírnak vagy nevetnek.

K. É. V.: Egy interjúban mondta azt is, hogy „én mindig csak az igazságot közvetítem”. Volt, hogy amiatt lépett ki egy helyzetből, azért hagyott ott egy munkát, mert nem találta benne a maga igazságát?

H.J.: Amikor ilyen adódott, akkor én oda teljes naivitással mentem. Arra gondoltam, valami elkezdődött, lehet fontos dolgokról viccesen beszélni, ahogy egy demokráciában kellene. De abból, ami már maga is egy vicc, nem lehet viccet csinálni. Belefáradtam, megfájdult a szívem. Emlékszem, a nyolcvanas évek végén döbbenten álltam azelőtt, hogy mások mást gondolnak, mint én, és azt hittem, meg kell győzni őket. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nem ellenem gondolják, amit gondolnak, hanem, mert erről vannak meggyőződve, nekem pedig el kell fogadnom, mert ez a demokrácia. Hogy én mást gondolok, ő is mást gondol, de remélhetőleg mindannyian azt akarjuk, hogy jó legyen. Akkor én ezt zsigerileg nem értettem, és ezzel nem voltam egyedül. De hiszem, hogy ebből van kiút!

K. É. V.: Valóban nem mindegy, hogy ellenzékről vagy ellenségről beszélünk.

H.J.: Egy szép reggel ráébredtem, hogy a vezetésünk egyszerűen csak felmérte, hol vannak a hiányok a társadalomban, és oda pozicionálta magát. A miénk egy kisebbrendűségi érzéssel küzdő ország, amelyben teljesen kompatibilis egy ugyanilyen vezetőség. Aki pedig ezzel küzd, annak meg kell találnia, mitől kicsi – nyilván attól, hogy más elnyomja, és ezért neki is ugyanezt kell tennie.

De ha ellenségeket gyártunk, akkor csak még kisebbek leszünk.

Látod, eddig én ezt nem fogalmaztam meg így soha; ezért jó néha leülni beszélgetni akkor is, ha esetleg nincs kedve az embernek, mert olyankor össze tudja szedni a gondolatait.

K. É. V.: Visszatérve az előző kérdésre: ha boldogságpraktikái nincsenek is, meghatározta már, mit jelent a boldogság önnek?

H.J.: Általában hatékony vagyok, de nem mindig. Néha szétfolynak a dolgok, aztán minden újra összeáll; most éppen, ebben a pillanatban egészen rendet raktam magamban. Úgy egészében nehéz kérdés, hogy mit gondolunk boldogságnak. Van a fizikában egy jelenség, egy golyó három állapota: az egyik, amikor stabilan áll egy gödörben, a másik, amikor sík terepen, bizonytalanul gurul ide-oda, és a harmadik, amikor egy hegy tetején imbolyog. A stabilitás, a lyuk, az maga a sír, az a „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ez rettenetes. A bizonytalanság egy darabig jó, főleg fiatalon, mert abból még bármi lehet, az igazi boldogság viszont a hegy teteje, az a néhány pillanat, amikor ott imbolygunk. Mindegy, melyik oldalra esünk le végül, mert az újra egy kiinduló helyzet, abból még születhet valami jó. Én is bezárom a lakást persze, de bármi történhet. Nincs biztonság, és ez így van rendjén. Ez szemben áll a kontrollmániámmal, de mindig mindennek az ellentéte épp úgy igaz, csak az egyiket általában sötétben tartjuk, és nem veszünk róla tudomást.

Kalapos Éva Veronika

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography