Befogtam az orrom. A csíki táj gyönyörű volt…

Csíkszeredától aztán a Moldvába vezető vasúton tettük meg az utolsó harminc kilométert. Gyimes közigazgatásilag Hargita- és Bákó-megyéhez tartozik, a Tatros-folyó legfelső völgyszakasza szeli át. Határ közeli elhelyezkedése miatt számos moldvai román kulturális hatás érte, ezért a Pogány-Havas kistérségbe sorolódik. Soha nem volt színtiszta magyar forrás ez a vidék, vagyis semmiképpen nem úgy, mint ahogy minket az iskolában tanítottak, és ahogy ma a magyarországiak romantikus emlékezete tekint a vidékre – ha másért nem, ennek megtapasztalásáért volt számomra életbevágó ez a régi utazás, amit idén, 2018 nyarán felelevenítettem.

Most, hogy újra eljutottam a Keleti-Kárpátok patakokkal szabdalt magas legelőire, még erősebb az a benyomásom, hogy a Gyimest a hegyek, a legelők és a pásztori élet formálták, és nem akármilyen nemzeti hovatartozás.

Füstös reggeli

A moldvai és gyimesi csángókat naponta munkába és piacra szállító vonat a Moldvába vezető vonal. Igazi fapados vicinális, ma is ugyanúgy jár, mint húsz éve vagy száz éve. Sorompóit emberi kéz kezeli, vasúti őrházai működnek, a sínek a folyóvölgyben a betonutat többször keresztezik, amelyen ma szekerek és kamionok kerülgetik egymást.

Tyúkokkal és kecskékkel zötyögtünk a patakok falvai mentén – cserébe szalonnát, puliszkát, sajtot és tojást reggeliztünk zsírpapírból a helyiekkel. Életem legfinomabb zsíros reggelije volt hajnali ötkor.

Ház és udvar a patak mellett - Fotó: Catherine Darley

Ezen a vonatúton hallottam először az élő csángó nyelvet, méghozzá annak moldvai magyar-román keverékét

Miközben hajnalodik, leszállunk az állomáson. A legelőkre napfelkeltére kihajtott állatok már kolompolnak, tavasz van, a hegyoldal virágai lassan kirajzolódnak a ködben. A Tatros vízzuhataga nagy zajjal hordja a vizet és a szemetet a hegyekről. A kalyibák és az esztenák melletti hegytető azonban még vastagon havas, a lucfenyők ágai is kifehéredtek a dértől. Főtt krumpli szaga lengi be a völgy menti kerteket, és túrós puliszka. A kémények füstölögnek. Azt lehetne gondolni, a világ egyik legémelyítőbb helyén állunk – de ahogy felszáll a hajnali köd, napsütéses, fényes pompába bújik a völgy.

Az emberek koromsötétben kezdik a napot, hajnali négytől dolgoznak, fejnek, főznek, sütnek, sajtot készítenek. A munkát egy fagyos és csípős reggelen szinte szagolni lehet a füst érdességével együtt.

Korán indulnak a lovas szekerek, mennek a munkások a fűrészüzembe, a nők és a nyolc–tíz éves gyerekek is keményen dolgoznak. Takarítanak, főznek, a lovat és a tyúkokat gondozzák.

A csángók sokat nevetnek és állandóan beszélnek

Ha idegen vagy, gyanútlanul fürkésznek, kérdezgetnek, viccelődnek, vagy panaszkodnak, gyakran sírnak is, ha életük komolyabb, általában tragikus, halállal kapcsolatos történetét mesélik. Nem kell hozzá sok idő, hogy megnyíljanak. Később megtapasztaltam e szókimondóan gazdag beszéd gyökerét: a mondás, a közlés és a feldolgozás hajtja őket a kemény munkás hétköznapokban. (A fakitermelés és a pásztorkodás rendkívül nehéz fizikai munka.) Minden életmozzanatot, napi történést reflektálnak.

Hihetetlen kicsavart képi világgal, humorral és savanyú iróniával beszélik el a köröttük lévő tárgyi világot, érdekeiket, gondjaikat vagy morális ítéleteiket.

Már akkor, ezen az első látogatáson megtanultam, ha nem válaszolsz, vagy ha nem figyelsz rájuk, nagy sértésnek számít. Híresek arról is, hogy nehezen engesztelődnek. Ételt és italt sem illik visszautasítania a vendégnek. Akkor sem, ha hányingerünk van a telítettségtől, a hálálkodás is fontos gesztus. Bárki, – legyen az egy nincstelen koldus, vagy idegen, anyaországi vendég –, ha megérkezik Csíkba, azonnal befogadják, megvendégelik.

„Leveszem a kalapom, úgy szebb lesz a kép” - Fotó: Kiss Noémi

Senki sem kószálhat itt egyedül (medvék, vad kutyák között), segítenek rajta

Magas tetős kunyhószerű faházaikat általában a férj építi fel a házasodás után, a családoknak esztenája van a hegyen, ahol állattartással foglalkoznak. Tavasztól, Szent György-napjától az őszi Katalin-napjáig az állatokkal felköltöznek a kalyibához, és kalákában segítik egymást. Lovas szekéren közlekednek az otthonuk és legelők között, ami több tíz kilométer és több óra igen meredek út. Juhot, birkát, kecskét tartanak odafent és teheneket. Sajtkészítésből, az ordából és a gyapjúból élnek egész évben. Ezek a tradicionális havasi legelők, parcellák szelik át ma is a gyimesi dombokat. A farkasok és a medvék miatt – akik igen elszaporodtak Ceaușescu Romániájában – nyolc–tíz vad juhászkutyát tartanak.

Mikor felmentünk egy kalyibához, hallottam a juhászok dallamos füttyögését, amivel több száz állatot képesek mozgatni.

A fülnek igen jól csengő füttyöt román dalok és ritmusok kísérik, mert a juhászkodás itt is tradicionális regáti mesterség.

Hidegség, temető és gyerekek

2018 nyarán megyek vissza újra Gyimesbe. Egy panzióban szállunk meg a Hidegségben. Azzal az elhatározással érkezem, hogy részt vehetek egy temetésen és megtapasztalom az itteni különös szokást, a halott siratást. Temetés nem lesz, cserébe viszont megismerkedem Kata nénivel.

„Voltam egyszer Budapesten, többet nem megyek, szép volt” - Fotó: Kiss Noémi

Mikor kiderül, hogy elfogyott a szállásunkon a tojás, a háziasszonyunkkal átmegyünk tojásért Kata nénihez. Az asszony nyolcvan éves elmúlt, közvetlenül a hidegségi temető mellett lakik. A férjét tíz éve temette el. Kálmán bácsi az egyik csípős reggel fát rakott a tűzre, mikor a konyhában elesett, „én még aludtam a takaró alatt a szobában”. „Pár óra múlva meghalt, soha orvosnál nem járt, a szíve vitte el, azóta siratom.” Kata néni megmutatja a tisztaszobát, és a másik nagyszobát, itt aludtak együtt, ma üres az ágy.

Kint, a pajtában van egy százéves szövőszéke, amit a férje készített.

Kata néni ma rongyszőnyegeket készít, méterét 15 Lejért adja. A szobák már csak az emléktárgyaknak vannak, az unokák képeinek, elhunyt férje ruháinak, botjának, kalapjának, elnyűtt, öreg pulóverének. Kata néni a konyhájában él, ott van az ágya, katolikus naptárja és egy kis rádiója. Azt mondja, hiba keresem a sirató asszonyokat, kiutálták őket, csúfolták az új papok.

Felmegyünk a temetőbe

A temető egy dombon áll, fatemplommal és körben sírokkal. Ha gyerek hal meg, piros keresztalját hordoznak, ha felnőtt, feketét, ha köztiszteletben állót, fehéret. A domb aljában vannak a gyereksírok, igen sok, ahogy lépkedünk fel a kápolnához, ott fekszenek a hat év alatti halottak.

Útban a temetőhöz - Fotó: Kiss Noémi

Mai napig, ha beteg egy kisgyerek, a hiedelem szerint nem jó, ha orvoshoz viszik, az orvost félelem övezi és ezer babona.

Ahogy Kata néni mondja, a halottat sirató asszonyok, akik hangosan, üvöltve bőgtek a halott távoztával gyászukban, eltűntek. Fontos, fizetett munka volt az övék, még pár évvel ezelőtt is meg lehetett rendelni a halottas házakhoz. Énekükkel elmondták a halott erényeit, megidézték, elhúzták a távozását a túlvilágra. De a magyarországi katolikus egyház túlzásnak tartotta a hangos, recitáló asszonyok néha igen szabados, szókimondó viselkedését.

Az asszonyok idomultak, szégyellték a munkájukat, és nem vállalták többé a siratást.

Hidegség, temető - Fotó: Kiss Noémi

Magdolna-napi búcsú

Másnap, miután bejárjuk Jávárdipatakát, felmegyünk a vízeséshez és a kápolnához, közben megtudjuk, hogy hétvégén Magdolna-napi búcsú van és keresztaljhordás. (Zarándoklat, amikor a falvakból Középlokra viszik a kereszteket.) Így végül a recitáló siratásról sem maradok le, mert a Magdolna-napi misén a gyimesi asszonyok imádkozása a recitálást jelenti, több száz Üdvözlégy Máriát. A katolikus búcsú ma a legfontosabb turistalátványosságok egyike.

Igen, megjelent Gyimesben is a turizmus, mely megélhetést biztosít, de át is formálja a speciális csángó identitást, a csángó embereket saját életük eljátszására kényszeríti, vagy épp (mint a halottsiratós temetkezés, a nyári állattartás és a hegyi legelők) kiiktat belőle neki nem tetsző dolgokat.

Bizonyos archaikus szokásokat kitakar, megvon, vagy gúnyol – és csak a letisztult, szelektált formában vonja be őket a Nyugat-Európában ma már elengedhetetlen és az Európai Unióban is elvárt identitás-versenybe. A hátrányos helyzetet felmutató „elnyomottsági sorakozóba” – mely az identitáson alapuló politikai centrumbeli és magyarországi gondolkodására jellemző.

Magdolna napi búcsú - Fotó: Catherine Darley

Ha a „perifériákról” valamit is kell gondolnunk, gyakran kizárólag saját vágyképeink, rendezőelveink a szemtanúk. A gyimesi emberek gyerekeiket nem azért iskoláztatják, hogy nyugatra menjenek – ellentétben Románia vagy Ukrajna mai, falusi, periferikus világával. Ma is nehéz iskolába terelni az itteni családok fiataljait, hisz szükség van minden dolgos kézre a hegyen. Román (Moldva, Havasalföld) és német (erdélyi szász), valamint erősen „magyar” kötődésű (a csángók által is „magyaroknak” nevezett székely környezetben) fennmaradtak ezek a különös, völgybe húzódott határvidéki falvak. Most pedig épp a rájuk erőltetett „tiszta, autentikus magyarság” felmutatása, és a globális turizmus tünteti el a különbözőségüket.

Kiss Noémi

Kiss Noémi három könyvéről is írtunk írtunk már. Ezeket, illetve a nálunk korábban megjelent utazós írásait ITT olvashatjátok el