-

Isten hozott a felnőttkor küszöbén!

Világéletemben korán érő típus voltam, no meg egy kicsit koravén is. Már nagycsoportos óvodásként csorbacsíkosan vigyorogtam a ballagási fotókon, és mire harmadikos lettem, magasabb voltam az összes fiúnál, bár ötödikes korom óta nem nőttem semmit. Ööö... vertikálisan. Annak idején nekem jött meg legelőször az osztály lányai közül, és hát a pubertáskor másik tüneménye is nálam jelentkezett leghamarabb. Meg a legcsúnyábban is.

Ha még nem esett volna le, akkor segítek: azokról az undi, sárga közepű, nagy és piros képződményekről beszélek, amelyek többnyire a legláthatóbb helyeken szeretnek előbukkanni, és még az űrből is kiválóan látszódnak.

Fontos ismertetőjegyük még, hogy általában valami rangos eseményt megelőző pár órában tűnnek fel. Hülye egy helyzet ez. Az ember lánya tinédzser éveinek zsenge időszakában amúgy sem tud mit kezdeni magával, a teste kész problémahalmaz. Vagy az a baj, hogy megnő a cicije, vagy az, hogy nem nő meg... Nagy dózisban jönnek a hormonok, velük együtt meg az átkozott pattanások.

DIY – azaz nyomjad magad!

Mivel a környezetemet látszólag nem zavarta, próbáltam én is kevesebb jelentőséget tulajdonítani a helyzetnek, és csak otthon, a fürdőszobában, a jó nagy tükör előtt estem neki az arcom legyilkolásának. Ezzel párhuzamosan kipróbáltam mindent: drogériákban kapható arclemosót, tonikot, maszkot, bőrradírt. Sajnos volt köztük olyan is, amelyik csak rontott a helyzeten. Hát jó, ha a norvég nagy cégek nem tudják, mi kell az én kis bőrömnek, majd a szomszéd Bözsi néni biztos megmondja. Kaptam is valami házi kotyvasztású büdös szappant. Csodát vártam, csalódnom kellett.

Irány a kozmetika...

Anyácska végül addig nyúzott, mígnem elmentem egy kozmetikushoz, majdnem másfél évig jártam is hozzá két-háromhetente. Kellemes volt az ott eltöltött két óra, teljesen lementem alfába a relax-zenéktől meg az arcmasszázstól, és a kozmetikus is szimpatikus volt. De ez sem hozott tartós megoldás, sőt! Egy idő után a különféle kezelésektől csak még kritikusabbá vált a piros pöttytenyészetem. Meg hát nem is volt ez egy olcsó mulatság...

...majd a bőrgyógyászat

Kezdtem beletörődni a kialakult patt(anás)helyzetbe. Anyácskát viszont nem hagyta nyugodni ez az egész, ekkor támadt az az őrült ötlete, hogy keressünk fel egy bőrgyógyászt. Nem nagyon rajongtam ezért az isteni szikráért, nem hittem, hogy majd épp egy orvos tud megszépíteni. Egyébként sem szeretek dokihoz járni, már a szó hallatán kiráz a hideg, a fehér köpenytől meg a kórházszagtól pedig egyenesen rosszul leszek. Fogtuk magunkat, elkezdtünk ismerősöket kérdezgetni, hogy kit ajánlanak és miért. Végül a szomszéd városkában rendelő hölgyet emlegették legtöbben, így őt választottuk. A parkolóba érve eljátszottam a menekülés gondolatával, meg is pengettem, hogy mi lenne, ha most ezzel a lendülettel szépen ki is fordulnánk, mint akik jól végezték dolgukat. Sajnos egyedül maradtam a tökéletes tervemmel. Nem volt mit tenni, felbaktattunk az emeletre, majd kivártunk a sorunkat.

A néni első ránézésre kicsit mogorva volt, és másodikra meg a harmadikra is... Azonnal felelősségre vont, hogy miért nem jöttem hamarabb, elege van az ilyenekből, akik megvárják, amíg ennyire elfajul a helyzet...

Félve pillantottam az anyukámra, akinek a szemei valamiféle bocsánatért esedeztek, mert ugye, ő volt a főbűnös ebben a klasszul kezdődő történetben. Neki köszönhettem, hogy ez a némber így nekem esett! Ha hallgat rám, már rég otthon lehetnénk. Aztán arra ocsúdtam fel, hogy még egy fül-orr-gégészt (még egy doki? miért?!) is meg kell látogatnom a nap folyamán, mert ha beteg a mandulám, „ki kell műteni” (orvosi beavatkozás? ó, te jó ég!). Addig nincs gyógyszer sem, mert csúnya szövődmények léphetnek fel. Meg egyébként is, van a kishölgynek barátja? Mert ne legyen! Eszük ágában sem lehet közösülni, ugyanis a beszedendő bogyók magzatkárosító hatásúak! Bizony ám. Éljen inkább remetéknek való életet, az a biztos! Napra sem mehet, még ezt sem tudja a butuska? Fényérzékeny lesz a gyógyszertől, hát mondom. Jaj, még egy kedvesaranyos kérdés: hány kilót nyom, édespofa? Csak, mert ahányszor tízet, annyi hónapig tart a kúra. Huh, olyan sokat? Akkor szedjen mellé egy csomó vitamint is, nehogy megbetegedjen itt nekem.”

Azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek, elájuljak, vagy az sem éri meg, ezért inkább igyekeztem kikapcsolni az agyműködésemet egészen az autónkig. Ott aztán nem bírtam tovább, kiszakadt minden addig visszatartott feszültség, de nagy meglepetésemre az anyukámnak is csak úgy potyogtak a könnyei. Egy tízperces csajos-közös bőgés után már csak röhögtünk az egészen.

A csodaszerek

Kiváltottuk a gyógyszert egy kisebb vagyonért, vettünk mellé jó sok C-vitamint is. Az eredmény viszont magáért beszélt. Lassan, de annál biztosabban kezdtek eltűnni a korábbi rondaságok. Nem szívesen, inkább csak gyomorgörcsösen mentünk vissza minden egyes kontrollra, de hát muszáj volt. Ez volt az első olyan dolog, ami végre pozitív irányba lökte a ragyáim változását.

Rendesen megszenvedtem azt a néhány hónapot: száraz volt a szemem, cserepes a szám, bár öröm az ürömben, hogy elég volt tíznaponként hajat mosni, mert azt is szárította a gyógyszer. Nem rakhattam fel alapozót, ami az elején, valljuk be, nagyon nehezemre esett. Már márciusban ötvenfaktoros naptejjel kenegettem magam... Szóval így telt az a pár hónap.

Hellóka, babapopsi arcbőr!

Visszagondolva mégiscsak azt mondhatom, megérte ez az egész hajcihő! Azóta mindenki azt mondja, milyen szép lett a bőröm, áruljam már el, hogy csináltam. És azt mondom, jó volt ez így. A sokévi sikertelen próbálkozással együtt. Mert legalább majd annak idején, ha az én lurkóm is elviszi a jackpotot a genetikai lottón, és vastag vádli szindrómában meg pattanásosságban fog szenvedni, legalább tartani tudom benne a lelket, hogy igenis túl lehet élni. Mert nem minden a külső. De azért határozottan kellemesebb érzés negyedannyi mitesszerrel élni. A bőrgyógyász néninek pedig köszönettel tartozom... még a viharos kapcsolatunk ellenére is.

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/RomarioIen