Múltkor moziban voltunk a férjemmel. Tudom, első blikkre nem ez a legizgalmasabb felütés, de aki házas, akinek gyereke (esetleg gyerekei) vannak, az tudja, hogy egy mozi kábé akkora szenzáció egy átlag párnál, mint mondjuk Hajdú–Sarkáék esetében egy két hónapos Bora Borai nyaralás télen.

De nem azért írok, hogy eldicsekedjek a mi kis „nyaralásunkkal” (jó, nem kizárólag ezért), hanem amiatt, ami a film után történt a női mosdóban. Ahhoz képest ugyanis a film, ami pedig egyszerre tűnt sci-finek és akciónak, nem volt több mint reklámszünet két Szulejmán-rész ismétlése között.

Szóval a női mosdó előtt vagyunk. Nagy a forgalom, jönnek-mennek a megkönnyebbült arcú és a még feszülő hólyagtól aprókat lépő lányok. Én tyúklépésben haladok, tehát nem vagyok boldog, amikor meglátom a kígyózó sort a mosdó előtt. Akkor meg pláne nem, mikor rájövök, hogy becsületkassza van, az én pénztárcám pedig a kabátomban maradt, amit a férjem őriz tőlem beláthatatlan távolságra, fél emelettel feljebb. Tehát rájöttem: becs(üle)telenül fogom használni az illemhelyet.

A becsületkasszát egyébként egy fiatal lány őrzi, olyan kis visszafogott, kordnadrágos, egyenesfrufrujú, szemüveges teremtés, ha tippelnem kéne: valahol félúton a könyvtár és a művelődésszervező szak között. Azért tudom ilyen pontosan leírni, mert volt időm megfigyelni, ráadásul mivel főszereplője a következő rövid eseménysornak, meg is akartam nézni magamnak. Szóval ott ül ő, a könyvtár szakos, amikor kijön a mosdóból egy magas, nyúlánk vörös lány. Összeakad a tekintetük, a vörös kedvesen köszönti:

– Szia!

Mire a könyvtáros:

– Szia! Jól vagy?

A vörös megint, barátságosan, de közben a lökdösődő tömeg által kifelé sodródva:

– Jól, kösz. És te?

És most jön az, ami szerintem normális körülmények között nem következhetne a fenti udvarias csevegésből… a könyvtáros azt kérdezi fennhangon a tömegben egyre távolodó vöröstől, hogy:

– Picit meghíztál, nem?

A vöröst már szinte alig lehet látni, inkább csak a hangja szűrődik vissza, tétován és zavartan.

– Hát…nem tudom…lehet.

Értitek? Értitek, hogy egy lány a „hogyvagy” után azt kiabálta a rég nem látott ismerőse után, hogy „picit meghíztál, nem???” Még csak fel sem állt a becsületkasszától. Ülve, célzás nélkül, csípőből kilőtte az egyik leghegyesebb nyilat, amit nő a nőre kilőhet. Azon gondolkodtam, hogy talán lehetett ennek valami előzménye… Mondjuk, évekkel ezelőtt a vörös elszerette a könyvtáros pasiját. Biztos történt valami ilyesmi, nem? Különben miért mondana csak úgy ilyet egy kedves arcú lány a másiknak. Az nem lehet, hogy ok nélkül változott kígyóvá a könyvtár szakos és marta nyakon a mit sem sejtő vöröset.

Aztán eszembe jutott, hogy hány meg hány módon és eszközzel tudunk mi, nők egymáson halálosnak remélt sebet ejteni. (Férfiak, ne vihogjatok, egy fokkal sem vagytok jobbak, csak most nem rólatok van szó…, de majd lesz.)

Hogy olykor elraktározunk sérüléseket, és évekig is hajlandóak vagyunk rajtuk kuporogni, csendben lapulva, sunyítva várni, hogy eljöjjön a mi időnk, amikor majd háromszor adunk vissza mindent, az oké. Persze, a bosszúállás nem szép dolog, meg nyilván lélektanilag sem egészséges de mégis oké, akkor is ha nem…. Értsük meg (én megértem, bár a gyönge memóriám miatt nem tudom érvényesíteni), hogy ha valaki fájdalmat okoz, azt nem kedveljük, és ha úgy adódik, akkor nem kenyérrel, hanem egy féltéglával dobunk vissza. Ezt viszont?! Hogy csak úgy téglával? Ráadásul hátba?! Ezt nem értem meg. Pedig még ennél is van lejjebb. Vannak ugyanis, akik nemcsak dobnak, és nemcsak ok nélkül dobnak, hanem lendítés előtt be is csomagolják szép díszes papírba a követ, átkötik aranymasnival, sőt, még üdvözlőkártyát is írnak hozzá. Ezeken a kártyákon olyanokat olvashatunk például, hogy: „jól nézel ki, a korodhoz képest”… vagy, hogy „jó a hajad, de szerintem a szép bőr fontosabb”… esetleg, hogy „gratulálok az eljegyzésedhez, már igazán itt volt az ideje” stb. És akkor a masniról, vagyis az arcjátékról, a hangsúlyról, ami a „hogyvagyból” simán „dögöljmeg”-et csinál, nem is beszéltem.

Szerintem mindannyian, vagy remélem (mert rosszindulatú vagyok), hogy mindannyian jártunk már úgy, hogy váratlanul és ok nélkül belénk lőttek egy nyilat, mi meg némán bámultuk, ahogy lassan kifolyik a vérünk, mert valahogy nem találtunk megfelelő fegyvert az ellentámadásra. Hiába tapogattuk, a pisztolyunk nem volt a csípőnkön a tokjában, az íjunk nem függött a vállunkon, de még egy nyomorult botot se találtunk, amivel legalább fenyegetően az ellenfél felé suhinthattunk volna. Bezzeg, mire hazaértünk, a szobánkban egy fegyverarzenált találtunk, amivel bárkit szitává tudtunk volna lőni.

Mi a tanulság? Mondjuk, lehetne az, hogy mindig minden fegyver legyen nálunk, és ha lehet, egy gépágyút is toljunk magunk előtt… de ez nem tetszik. Vagy lehetne az, hogy hagyjuk, hadd lőjenek minket hátba, arcon, gyomorszájon, a bestialitásra úgysem lehet felkészülni… ez sem az igazi.

Azt hiszem, a tanulság talán az, hogy ne dobjunk, ne lőjünk. És hogy még véletlenül se süljön el egyetlen fegyver se, ide nekem az összeset! Kérem a csúzlikat, pisztolyokat, köveket, keménnyé szikkadt kenyereket és éles nyelveket. Ha vége az órának, majd visszakapjátok. Vagy inkább mégse.

Kormos Anett