Két hónapja nem beszélünk. Pont most. Talán nem is érted, milyen nagy szükség volna rád ezekben a hetekben. Lázasan készülődöm, várakozom, remegek. Te pedig nem vagy itt, fel sem tudlak hívni, hogy beszámoljak az állapotomról. Minden más lett. Fenekestül felfordult az életem, aminek te most hátat fordítottál.

Két hónapja nem beszélünk, és nekem fáj a szívem, hogy elmaradsz. Ismerlek, olyan konok vagy, mint apánk. Nem fogod megtenni az első lépést, én meg hiába próbálkozom, nem választhatok jó utat, veled nem lehet „csak úgy” újra beszélni. Gyerekkorunkban is ez volt. Mama „Pintyoginak" hívott, mert mindenen megsértődtél. Érzékeny voltál már akkor is, és a sértettséged után, túl sokáig bírtál néma maradni. Ha nem a tiéd lett a baba, nem beszéltünk. Ha én mentem elöl a járdán az iskolába, akkor sem álltál szóba velem. Nagyszájú voltam és rossz gyerek. A te szemedben ma is rossz vagyok. Úgy érzem, sosem voltál képes elfogadni igazán. Másmilyen vagyok. Nem leszek soha hozzád hasonló. Nem leszek soha szelíd. Hangos vagyok és harcias. Sokszor káromkodom is bagatell ügyek miatt, vagy ráförmedek olyanokra, akikre nem kellene. Ne fogadd el, ha így jobb neked. Még ma is azt hiszed, engem szerettek jobban. Kár volna ilyen butasággal áltatni magad. Csak én harcoltam ki a több figyelmet. De a figyelem az nem egyenlő a szeretettel. Te is ugyanannyira fontos voltál a családnak. Sőt, meg mernék rá esküdni, hogy apa téged imádott jobban. Hogyne, hisz tiszta apánk vagy.

Két hónapja nem beszélünk, pedig jó volna megint kiülni a pincetetőre, jó volna újra gyereknek lenni, és nem követni el annyi hibát. Jobban vigyáznék rád, hogy ne ma haragudj rám olyan dolgokért, melyekről nem is tudtam, hogy valamikor elkövettem ellened. Annyira elmesélném neked, min megyek most keresztül. Rém izgatott vagyok az eseményekkel kapcsolatban, vajon jól döntök-e, helyesen választok? Tudod, ezek a nagy döntések az egész életemet befolyásolják majd. És szükségem volna rád, mert az embernek szüksége van a testvérére. Mennyire máshogy alakult az életünk, mégis minden pillanatban ott voltunk egymásnak, valahogy mindig visszataláltunk. Gondoltad volna, hogy mindez megtörténik velünk? Én sosem hittem, pedig mennyit játszottunk ezzel! Annyi gondunk volt csak, hogy öltöztessük a menyasszonyos Barbie-t, meg kicsinosítsuk a Lego-palotát.

Két hónapja nem beszélünk, de az esküvőmre eljöhetnél. Ott kellene lenned, mert te lennél a tanúm.

Hiszen te vagy életem tanúja.

Szentesi Éva

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Oleg Golovnev