-

Reggelente brutális a csúcsforgalom az iskola felé. Előfordul, hogy háromnegyed órát ülünk a dugóban mi ketten. Ez van, megszoktuk. A gyerek nagyjából félúton kezd el kommunikálni velem, nekem onnantól még kell körülbelül öt perc, hogy fölvegyem a ritmusát. Persze... én korábban kelek, és a negyed nyolcas indulásig legfeljebb egy kávé fér belém, míg ő megreggelizik, megmosakszik, felöltözik, fogat mos, megfésülködik – és megérkezik a reggelbe.

Jobb híján a Petőfi rádiót hallgatjuk reggelente, Buda Marcit megszoktuk és megszerettük, jókat somolygunk a hülyeségein. A zenéket pedig kívülről fújjuk, mindig ugyanaz megy, néha megfeledkezem magamról, és beleéneklek a reggeli ködbe. A gyerek olyankor megforgatja a szemét, a karomra teszi a kezét, és rám szól: mamaaa...

Tízéves már. Eszes, érzékeny, jószívű. És vicces, beszólogatós, anyaszomorító kiskamasz. Jó gyerek. Segítőkész. Empatikus. Nagyvonalú. Az osztályban híd, otthon kötőszövet, sokkal rosszabb hely lenne nélküle a világ. Szereti a hiphop zenét, fogalmazásból osztályelső. A matekot unja, de meg akar tanulni programozni. Zongorázik és vívni jár, igaz, legszívesebben minden bevitt tus után bocsánatot kérne az ellenfelétől. Nem lesz belőle olimpiai bajnok. De már most jó ember. És úgy tud szeretni, ahogy senki más.

Arról beszélgettünk, hogy vajon mikor esik le idén az első hó, amikor két sláger között megszólalt az EMMI megbízásából készült hirdetés a rádióban.

Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész.

Jól teljesít versenyhelyzetben.

Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen.

Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz!

Testvérben az erő.

Nem tudom, hány ütemet hagyott ki a szívem, csak azt vettem észre, hogy szédülök. Épp egy pirosnál álltunk, oldalra fordítottam a fejem és ránéztem. Ő is engem nézett. Nem szólalt meg, de tudtam, mit érez. Ilyen ez. Érezzük, ha fáj valami a másiknak, és általában azt is sejtjük, hogy mi az.  Óriásira kerekedett a kék szeme, és ha lehet, még kékebb volt. Meglepett, mérges és... csalódott. Könnyek futottak végig a szempillái tövében. Aztán eltűntek – befelé sírt.

A hangsúlyok, a hanghordozás, a zene... annak a 30 másodpercnek az egész attitűdje olyan volt, hogy nem lehetett félreérteni. Nem csak nekem, egy negyvenes, cinikus újságírónak. Hanem egy tökéletesen naiv, tiszta, logikus és őszinte gyerekagynak sem. Ezek itt, kérem szépen, azt mondják, hogy abból lesz jó ember, akinek van testvére.

Nincs igaza! Annak a férfinak nincs igaza! – kiáltottam volna legszívesebben. És kiáltottam is. Az a férfi nem tudja, mit beszél! Mert nem csak az lehet segítőkész, akinek van testvére! Nem csak az teljesíthet jól! Önzetlen? Dehogyis, bárki lehet önzetlen felnőttként, gyerekként. Igen, te is, miért ne? Hiszen mennyit beszélgettünk az önzetlenségről, a segítségnyújtásról akkor, amikor pár éve cipősdobozokba gyömöszölted a játékaidat, a kinőtt kesztyűdet-sáladat! Vagy amikor ételt osztottunk együtt tavaly karácsonykor az ökumenikusokkal. Nem, ne mondj ilyet, persze hogy lehet jó ember az, akinek nincs tesója. Mondom, hogy nincs igaza. Akkor sem, ha a rádióban beszél. Attól az még nem biztos, hogy úgy is van. Tudod, erről is beszélgettünk már...

Eddigre már az iskola utcájában voltunk. Látszólag picit megnyugodott, de az a furcsa, tompa fény ott maradt a szemében. Leparkoltam, kikapcsoltam az övemet és megöleltem, amennyire csak tudtam. Kivételesen nem húzódott el, hiába voltunk az iskola előtt. Most nem számított, hogy megláthatják a barátai, nem számított, hogy kiderült: ő valójában a mama kicsi gyereke, és az is marad, amíg világ a világ.

Legyen szép napod, kicsim! Légy szíves, edd meg a salátát is, amit csomagoltam. Fél háromra itt vagyok érted, megyünk edzésre.

Lassan mozdulok, utánanézek egészen addig követem a szememmel, amíg be nem megy a nagy kapun. Aztán kiállok a parkolóhelyről. Óvatosan indulok, a gyomrom remeg, nem akarok kapkodni, nehogy balesetet okozzon az ideg. Én már úgyis eléggé összetörtem. Ahogy rákanyarodok a főútra, meglátom a rádiós kampány párját. Az óriásplakátot.

Családbarát ország – ez áll rajta.

Tessenek már megmondani nekem, mit jelent az, hogy család? A két felnőtt két gyerekkel, az család. Persze nem annyira, mint két felnőtt három gyerekkel. És ha a két felnőtt egy gyerekkel valamiféle pária, másodrendű család, ahol rosszabb emberek nevelkednek, mint az előző kettőben, akkor a két felnőtt gyerek nélkül, az micsoda? Semmise. Nulla. Nyilván.

Higgyétek el, tisztában vagyok a demográfiai adatokkal, Európa korfájával, a csökkenő népességgel, a problémákkal, mindennel. És érzem én, hogy nem teljesítek eleget, hiszen hallottam már akkor is, amikor az enyém még csak középsős volt az óvodában. Hogy miért nem szülöm már meg a másodikat, hát nem az lenne a normális? És amikor nem volt kedvem megosztani ennek a meglehetősen intim döntésnek (ami nem is volt döntés, hanem inkább egy helyzet) a hátterét, megkaptam a verdiktet. Micsoda lesajnálandó, önző dolog ez... (Igaz, hogy nekem van testvérem, tehát per definitionem, akkor én papíron egy önzetlen felnőtt vagyok, ugye?)

Ne aggódjatok, népszerű lesz ez a kampány. Mert ez az üzenet már ott van sok-sok anyuka és apuka bőre alatt. Ők mind hálásak lesznek a visszaigazolásért. Ők, akik észre sem veszik, hogy minden alkalommal, amikor véletlenül fáradtabb vagyok a szokásosnál, és nem átallok hangot adni annak, hogy az otthon és a munka és a gyerek összeegyeztetése nem mindig megy zökkenőmentesen, azonnal, még a mondat vége előtt leintenek. Hogy hát az hagyján, neked csak egy gyerekkel kell megszervezned az életedet, az semmi! Akik hangosan és büszkén vallják, hogy az X számú gyerek megszülésével/megcsinálásával és nevelésével ők bizony valamiféle magasabb kasztba tartoznak, olyan tudás birtokában vannak, amilyennek mi sosem leszünk. Akik merő jóindulatból (tényleg!) elnézően legyintenek egy-egy élethelyzetben, konfliktusban, hogy ja, hát ő egyke... ő ezt nem tudhatja. Olykor azt is hozzáteszik: szegény. Szegény.

Nem bántani akarnak ők, tudom. Egyszerűen így érzik. Ebben hisznek Mert szerintük ez az élet rendje. Az ember és a társa minimum reprodukálja saját magát, és csináljon kettőt. Ha ez nem történik meg, akkor alulteljesít.

És most ne gyertek nekem azzal, hogy az egykék ilyenek meg olyanok. Az egykék ilyenek ÉS olyanok. Ismerek testvér nélkül felnőtt embert, aki az utolsó garasát is odaadná annak, akinek szüksége van rá, és keserű, irigy lelket, akit nagycsalád vett körül. Hagyjuk már a sztereotípiákat! Meg az önigazolást. Meg a megbélyegzést. És mindenki mást... békén.

Tényleg azt hiszitek, hogy az a közel egymillió magyar család, ahol egy gyerek nevelkedik, és az a majdnem ugyanennyi, ahol egy sem*, majd ezt a hirdetést hallva áll neki gyereket gyártani? Anyukám, gyere be a konyhából, azt mondják a rádióban, jobb ember lesz az Ádámkából, ha csinálunk mellé egy Lilikét is! Testvérben az erő! És még ha ez így is lenne, és valami furcsa, kifacsart, lekezelő logika alapján tényleg szégyellnék magukat azok, akik megtehetnék, de nem szülnek szakmányban... mi van azokkal a nőkkel és férfiakkal, akik hiába szeretnének, nem lehet gyerekük, vagy nem lehet második? Mi van az elváltakkal, a megözvegyültekkel, azokkal, akik elvesztettek mondjuk a kettőből egyet? Azokkal, akiknek nem engedhetik meg maguknak a másodikat, a harmadikat, a sokadikat? Azokkal a nőkkel, akik egyszerűen nem mernek többet szülni, mert nem lesz hova visszamenni önmegvalósítani dolgozni? (Azt már meg sem kérdezem, hogy azokkal mi van, akik egyszerűen úgy döntenek, hogy egy is elég. Borítékolom a választ...)

Az én gyerekemnek nincs testvére, mert nincs. Lesz? Lehet, hogy igen. Nem lesz? Az is lehet. Van ennek oka? Van. És annak? Annak is. Köze bárki kívülállónak van hozzá? Nincs. Boldogok vagyunk úgy, ahogy vagyunk? Nagyon, köszönjük a kérdést.

A testvér a legtöbb, amit a gyerekemnek adhatok? Nem.

Hanem a feltétel nélküli szeretet.

D. Tóth Kriszta

*Forrás: KSH, a 2011-es népszámlálás adatai alapján

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Anton Luzhkovsky

-

Nézd meg Sixx (Index.hu) beszélgetését D. Tóth Krisztával az Elviszlek magammal szezonzáró adásában ITT.