Mellbevágott dr. Gyurkó Szilvia tegnapi írása a mobiltelefon vs. gyerek témában. Olvastam a cikket, és közben láttam magam kívülről, ahogy a fejem felett pereg egy számláló, hogy naponta hányszor frissítek rá a különböző applikációimra, hány percet nyomogatom a telefonomat, és mennyivel több időt töltök a virtuális térben, mint a valósban. Ha megjelenne ezen a számlálón a végeredmény, akkor a nevem mellett ott villódzna hatalmas piros betűkkel, hogy „FÜGGŐ”.

Van laptopom, iPad-em, egy iPhone-om az angol SIM kártyámmal és még egy okostelefonom a magyarral. Ezek közül legalább egy biztosan a kezemben van, a többi meg töltőn, nehogy kialakuljon az az apokaliptikus helyzet, amelyben akár néhány percre is elérhetetlenné válok valahol.

Egy ideje már érzem, hogy nem jól van ez így, változtatni kellene.

Valameddig azzal mentegettem magam, hogy a napom nagy részét itthon töltöm a gyerekkel, muszáj kapcsolatot tartanom a világgal. Így legalább nem áll meg az idő, nem maradok le semmiről, tudom, mi zajlik körülöttem. Őszinte leszek, bár rohadt nehéz beismerni, de a kütyühasználatom legnagyobb százalékát a különböző oldalak frissítése teszi ki. Észre sem veszem (de észrevettem ám, azért coming outolok most róla), hogy percenként nyomok rá ugyanarra a sorra: Facebook, Instagram, Swarm, majd konstatálom, hogy nincs változás, és egy perc múlva újra rányomok. Rémes.

Még jó, hogy Barnabás csak 15 és fél hónapos és nem rajzol olyan ügyesen, hogy ország világ előtt kiderüljön, az anyját kb. csak telefonnal a kezében látja.

Szerintem azt hiszi, hogy nekem azért van csak összesen öt ujjam, mert a másik öt helyett egy telefon nőtt ki.

Ez a másik, amivel mentegettem magam: még kicsi, nem beszél, elég a jelenlétem, eljátszik, ha látja, hogy ott vagyok. Anyósom szokta mondani a nagy igazságot: „a gyerek kicsi, de nem hülye.” Maximálisan érzi, mikor szippant be a virtuális tér, és mikor van csak ott az „üres” anyukabábu. Akkor jön és tépi a pólómat. Követeli, hogy rám csatlakozhasson, hogy összebújjunk, hogy (vissza)kapjon belőlem egy kicsit. Egyre többször fordul ez elő, amire én egyre ingerültebben reagálok. Igen, ahogy a cikkben megírták.

Barnabás és a konkurencia

Szuper, mert szoptatás közben is lehet kicsit nyomogatni a telefont. Végre van háborítatlan három percem. Arra ugyan nem elég, hogy megírjak egy e-mailt, elolvassak egy cikket vagy megnézzek egy videót, de néhány oldalfrissítésre alkalmas.

Barnabás elképesztően érzékeny, emellett persze nagyon okos is (mint mindenkinek a saját gyereke), úgyhogy most már Chuck Norrist meghazudtoló pörgőrugással karatézza ki a telefont a kezemből és néz rám nagy szemekkel, mintha azt mondaná, hogy „anya, itt vagyok, vegyél már észre”!

Soha semmilyen függőségem nem volt eddig, azt hittem én olyan típus vagyok, aki erre nem alkalmas. Azt hittem érzem a határokat, észreveszem, azt a pontot, amikor változtatni kell. Észre is vettem, de nem voltam kitartó. Próbáltam a telefonmentes övezetet, a telefonmentes időszakokat, de aztán mindig eszembe jutott valami fontos guglizni való, vagy pittyent egyet a telefonom valahol, és én már ugrottam is.

Most már tényleg elég! A neveléssel kapcsolatban a legmélyebb hitem az, hogy a gyerekre a viselkedésünkkel hatunk a legjobban. Egyetlen szónak vagy hangsúlynak sincs olyan ereje, mint a tetteinknek.

Ha nem vagyok képes felnézni a telefonomból, miközben vele vagyok, akkor hogyan várhatnám el tőle később, hogy ő így tegyen, amikor megkérem rá?

Ha nem vagyok képes figyelni a körülöttem lévő emberekre, élvezni mások társaságát, meghallgatni mások véleményét teljes odafigyeléssel, akkor hogyan várjam el ezt a gyerekemtől, a férjemtől és a környezetemtől?

Annyira jó kis életünk van, olyan szép helyen lakunk, olyan értékes emberek vesznek körül, és olyan csodálatos, ahogy napról napra fejlődik az a kis lény, aki rám van utalva és akinek én vagyok a világ közepe, hogy muszáj kirángatni magam a virtuális semmittevésből, mert nem akarok neki és magamnak sem csalódást okozni.

Remélem, nem én vagyok az egyetlen, akinek kijózanítólag hatottak dr. Gyurkó Szilvia sorai. Sok erőt minden függősorstársamnak!

Ui.: A férjem ígért beszámolót az eredményről.

Pásztory Dóra