Az itallal kézen fogva kiirtotta belőlem a szeretetet – Egy alkoholista volt párjának vallomása

–

A kezdet

Engem az édesanyám nevelt fel elsősorban, és a mi háztartásunkban ismeretlen volt az alkoholizmus jelensége. Anya ugyan fogadott vendégeket, és olyankor előkerült a pezsgő, de ez mindig csak alkalmi iddogálás volt, sosem csapott át semmiféle negatív, bármilyen szinten agresszív viselkedésbe. Így aztán, amikor a saját magánéletemben felütötte a fejét az alkoholizmus – tűnjön bármily naivnak is –, hosszú ideig nem is jöttem rá, hogy mivel van dolgom.

Az egész a depresszióval kezdődött. Azzal, hogy az én párom milyen válaszokat adott – de még inkább nem adott – az élet által feltett kérdésekre. Számomra érthetetlen módon, ő rendkívül szerette magához ölelni a problémákat, megmelengetni őket a keblén, igazán elmerülni bennük.

Egyszer ki is fejtette, hogy neki ez esik jól, hogy jó mélyre ássa magát, ha felüti a fejét egy probléma, és lemászik az aljára, mielőtt feláll belőle. Én másmilyen ember vagyok, ezért ezt elfogadtam, de nehezen értettem meg. Ha én problémával állok szemben, akkor igyekszem a legrövidebben megvalósítható és a legfájdalommentesebb megoldást megkeresni, nem fürdőzni benne sokáig. Ezzel szemben ő beleült a gondokba. Amitől azonban a problémák csak nem akartak elmúlni, sőt, mintha szaporodtak volna a nagy melengetés közepette.

Szépen-lassan azon vettem észre magam, hogy egyre többször asszisztálok ahhoz, hogy – mintegy fájdalomcsillapítóként – a párom esténként ilyen-olyan alkoholtartalmú ital után nyúl.

Először csak kisebb adagokban, először csak enyhébb szesszel.

Eleinte még élveztem is, hogy együtt borozgatunk. Én a kapcsolatunk előtt sosem ittam. Csak hosszú idő után lett gyanús, hogy már nem is annyira bort iszunk, hanem rövidet (talán nem lényeges, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is különösebben finomat vagy jó minőségűt), és míg én keveset, addig ő rendre többet és többet. Aztán mindent sörrel öblít le.

A lejtmenet

Közben zajlott az élet, költöztünk ide-oda, munkahelyek váltották egymást, szürke és színesebb hétköznapok adták egymásnak a kilincset az életünkben. Nekem rengeteg barátom volt, az egyetemről, a bölcsődéből, a munkahelyeimről. A társamnak azonban mintha egyetlen barátja sem volna. Nem járt el sörözni sem, vagy kirándulni, kártyázni, moziba, beszélgetni, nem élt szociális életet. Szinte úgy kellett ellökdösni, hogy mozduljon ki otthonról. Ő, a munkahelyét leszámítva, nem szeretett kimozdulni. Inkább otthon iszogatott magában. Szinte én voltam az egyetlen kötődése a külvilághoz.

Én pedig, talán, hogy elvegyem ennek a rettenet magánynak az élét, iszogattam vele, amennyire tudtam. Nyilván lépést nem tudtam tartani. De így is azt vettem észre, hogy kezd magával rántani az életformája.

Időközben apránként megváltozott a viselkedése is. Az alkohol – alattomosan, szinte észrevétlenül – kezdte deformálni a személyiségét.

Az azelőtt kedves, figyelmes, intelligens fiúból egy kissé érdektelen, barátságtalan, látványosan boldogtalan ember lett, aki egyre több terhet rakott a boldogtalanságából ránk, a családjára.

A gyarapodó laposüvegekkel egyenes arányban egyre több lett a szóbeli abúzus és a fizikai bántás is. Mert lassanként már az is megtörtént, hogy a keze eljárt. Nem nagyon, nem okozott maradandó fizikai kárt. „Csak” lelkit. De azt annál nagyobbat. A legfájóbb az egészben talán a tehetetlenség volt. Az a tudat, hogy a férfi, akivel az életemet terveztem leélni, akivel közös gyermeket vállaltam, akivel évek óta jegyben jártam, kezdett elpárologni mellőlem.

A helyét átvette egy borgőzös, hideg-rideg, depresszív ember, akiben már egyre kevésbé véltem felfedezni bármi szerethetőt. És talán még nagyobb probléma volt, hogy már nem tudtam rá felnézni. Sőt, az egyre erősebb és barátságtalanabb szavakkal fordítottan arányos módon, egyre kisebbre ment össze a szememben.

Próbáltam, de semmit nem tudtam tenni, mert ő maga nem nézett szembe azzal az egyszerű ténnyel, hogy baj van.

A gödör alja

Amikor már este nem tudott lefeküdni egy üveg rövid és 4-5 doboz sör elfogyasztása nélkül, még akkor is bizton állította, hogy nem alkoholista. Menjenek tovább, nincs itt semmi látnivaló!

Azzal mentegette magát, hogy nem iszik délelőtt, tehát nem lehet alkoholfüggő. Ami orbitális marhaság, hiszen az elfogyasztott alkohol mennyisége, a motiváció és a hatás a mérvadó, nem az, hogy mikor issza meg valaki. Eddigre nyilván már alaposan ismertem a személyiségét. Láttam, hogy mindenben – az alkoholfogyasztásban is – maximalista, addiktív alkat. Folyamatosan, brutális módon széthajtja magát a munkában, majd addig fut, míg szinte sírva össze nem esik, és úgy diétázik, hogy néha hónapokig csak rizst fogyaszt (így a szesz a testén szinte meg sem látszik).

Semmit nem tudott a felénél abbahagyni – az ivást sem.

A probléma egy idő után – nem meglepő módon – szétzilálta a kapcsolatunkat. Egy gyenge férfit láttam magam előtt, dacára annak, hogy az edzésnek köszönhetően néha úgy éreztem, nagyobb a melle, mint nekem, és a strandon még mindig ő volt a legjobb pasi. De a külsőségek nem számítottak. Rádöbbentem, hogy a fizikai és lelki ereje között mekkora őrületes űr tátong. Az, hogy valaki hihetetlen erejű díjbirkózó alkat, még nem jelenti azt, hogy az élet valós problémáit képes lesz úgy megoldani, ahogy esetleg egy madárcsontú, de belül erős nő. Ez megint talán naivan hangzik, de számomra ez volt a történet egyik hatalmas felismerése.

Tehetetlen voltam, hiába próbáltam, nem tudtam segíteni neki. Felelősséggel tartoztam viszont a gyerekünk életéért, épségéért, egészségéért – és ugyanígy a magaméért is. Tudtam, hogy olyan férfit szeretnék magam mellé, aki nem nehezíti az életet, hanem akivel támaszthatjuk egymást, akinek van ereje szembenézni mindennel, ami ránk vár – és várhat.

A vég

A végjáték akkor jött el, amikor az alkohol teljesen átvette fölötte a hatalmat. Amikor már üvöltött minden este, a gyerek füle hallatára. És ütött, a gyerek szeme láttára. Végül, amikor egy este, amíg én dolgoztam, a gyerek szeme láttára esett össze, mert nem tudott megállni a lábán... Mindeközben folyamatosan rombolta az önértékelésemet verbális terrorral. Mert sokkal egyszerűbb volt ezt tenni, mint a saját démonjaival szembenézni.

Az alkoholizmusára sosem keresett megoldást, terápiát, nem kért segítséget. Én elrángattam magunkat egy kétségbeesett párterápiára, de akkor már mindketten éreztük, hogy ez a hajó elment, mert semmiféle respektet vagy szeretet nem éreztem iránta. 

Az alkohollal kézen fogva kiirtotta belőlem a szerelmet. (Pedig Isten látja lelkem, én egy életet leéltem volna vele.)

A kapcsolat véget ért, én kértem meg, hogy menjen el, amikor már a lelki és fizikai egészségem került veszélybe. És még akkor, amikor már mindent elveszített, még akkor sem ismerte be, hogy problémája van.

Miután kiköltözött a lakásunkból, hetekig üres laposüvegek kerültek elő minden rejtett zugból. Egy súlyos kudarc törékeny, kiürült mementói.

Benke Bori

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture