–

Almakompótról egyáltalán nem akartam írni. Egyrészt mert életünkben és táplálkozásunkban korántsem tölt be olyan fontos és előkelő szerepet, másrészt mert almakompótot a hülye is tud főzni. Nem kell hozzá más, mint alma, víz, cukor, citrom, fahéj és szegfűszeg. Meg egy kis influenza vagy gyomorrontás. Amikor az ember gyereke már negyedik napja a száraz pirítóst nyammogja teával, az is nagy szó, ha ebédre elfogad egy kis vízben főtt sós krumplit, szóval ilyenkor előbb-utóbb törvényszerűen fölmerül szegény almakompót. Általában tél van ekkor vagy hideg tavasz, a mandarin már szálas, az eper még sehol, a gyümölcsöstálban meg jobb napokat látott almák fonnyadoznak. És hát nem a fényes, darabja 120 forintos zöld alma, hanem barnafoltos jonatán meg kásás idared. Mindegy, fogjuk, meghámozzuk, négybe vágjuk, kicsumázzuk, kimagozzuk, felkockázzuk, vízbe tesszük. Némi (pár kanál) cukor, egy rúd fahéj, néhány szegfűszeg társaságában, és megfőzzük. Felforralás után csak pár percig, nem kell péppé főzni. A végén belecsavarunk fél citromot, amit kicsavarás után bele is pottyanthatunk. Hűlni hagyjuk, majd áttesszük a sárga tálba.

Csakis ez a fontos. A nagyanyám kétfülű, sárga Zsolnay-tálja. Nem puccos, eozinos, figurás Zsolnay, csak egyszínű sárga. Még csak nem is porcelán, hanem fajansz. Alig pár darab maradt abból a háztartásból, ami maradt, az is szanaszét vándorolt. A kétfülű sárga itt ragadt.

Ha almakompót illatát érzem, sárga tálat látok azonnal, ha a sárga tálat látom, odaképzelem az almakompótot. Pavlov kutyája és almakompótos madeleine. A nagyanyám különben nem túl gyakran főzött almakompótot, süteményekben jeleskedett főleg. Ez csak azért vicces, mert sütött meggyes pitét és almásat, bejglit és női szeszélyt, és soha, egyetlen pillanatra sem merült fel benne, hogy ne cukorral süssön, egyedül az almakompótot készítette képzelt vagy valóságos, de minimális cukra miatt szacharinnal. Ha almakompót illatát érzem, a számat azonnal összefacsarja a szacharin mellékíze. Szegény kétfülű sárga, tenyeres-talpas és kopott, valóságos ízek illenek hozzá, de ha meglátom, szacharinízt érzek. Ha dacosan majonézes krumplit tálalok benne, akkor is. Szacharin már a negyvenes években is létezett, hogy a nagyanyám már akkor is így főzte volna az almakompótot, azt nem tudom. De hogy a kétfülű sárgában, az biztos. Nem volt nagy híve a változásoknak.

A kétfülű sárgából már a Király utcában is szorgosan meregették a kis merőkanállal a kompótot. Aztán meg a Madách téren. Legalább tízezer rúd fahéjat látott.

A nagyanyám halála után új életet kezdett a Nyáry Pál utcában, ráadásul egy mosogatógép oldalán. A modernizáció nem biztos, hogy jót tett neki, mostanában kopottnak és kissé fénytelennek látom. Kívül szépen tartja magát, de belül barnás hajszálrepedések gyülekeznek rajta. Ez vagy a tizenhét évnyi zuglói tartózkodás vagy a szegfűszeg műve. A nagyanyám mindenesetre nekiesne trisóval vagy Ultrával, arról pedig hallani se akarna, hogy időnként bazsalikomos, mozzarellás capresét teszek bele. Sietősen visszadugom a tálalóba, mielőtt valaki lesodorná az asztalról, mint a szintén nagyanyámtól maradt rakott krumpli-etalon jénait. Hátralévő pár évemet töltsük már együtt.

Ui. Ne rugaszkodjunk el a valóságtól, ha már ilyen precízen leírtam a kétfülű sárgát kívül-belül. Visszatettem a tálalóba, de előbb megfordítottam. A nyárspolgári öregedés csalhatatlan bizonyítéka: porcelánokon vagy bármilyen edényeken pecséteket böngészni. Az alján Cs.K.Gy. feliratot láttam. A kispesti gránitgyárban készült a kétfülű sárga. Még csak nem is fajansz. És a legkevésbé sem Zsolnay.

Merényi Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/a9photo