Caminótól Maratonig és vissza – egy különleges nő különleges utazása

Kell valami más

A jogi egyetem elvégzése után a munka, a bulizás és a pasizás töltötte ki Nika életét. Pizzát evett, sörözött és cigizett. Aztán egy igazi őszi, esős és szomorkás reggelen, amikor rengeteg ember közé préselődve utazott át a városon a munkahelyére a hetes buszon, egyszer csak megtámadta az érzés, hogy valami teljesen mást szeretne most csinálni. „Szerettem volna, ha valami fizikailag merít ki és nem szellemileg. Hogy kicsit megérezzem a magányt, és ne nyüzsögjenek körülöttem állandóan az emberek. Szóval kitaláltam, hogy elmegyek a Caminóra. De nem volt ebben semmi spiritualitás. Csak azt szerettem volna, hogy a jelenem tökéletes ellenkezőjét tehessem egy darabig” – mesélte Nika.

Noha állandóan feszegette a határait, most érezte először azt, hogy ez a zarándokút olyan vállalás, amire nem biztos, hogy képes lesz.

„Ezúttal nemcsak az ismerőseim mondták, hogy te teljesen hülye vagy, Nika, hanem én magam is tudtam, hogy hülye vagyok.

Konkrétan sosem sportoltam, állati egészségtelenül ettem-ittam, el voltam hízva, és még egyetlen teljesítménytúrán sem teszteltem magam. Amúgy ezt jól tettem, mert tutira elriasztott volna, miközben a Camino a legkevésbé sem a fizikai teljesítményről szól.” A barátai közül persze senki nem akart vele tartani, így elhatározta, hogy akkor majd megy egyedül. „Végül egy nap csetelés közben, csak úgy mellesleg megkérdeztem egy nagyon jó barátomat, a lengyel Piotreket, aki most Brightonban él, és mindig minden őrültségben benne van, hogy volna-e kedve velem tartani? Öt perc múlva visszahívott, hogy elengedték egy hónapra a munkahelyéről, szóval jön. És tökéletes társnak bizonyult.”

Camino – és az ő tanulsága

A spanyolországi El Camino de Santiago klasszikus útvonala, a francia határvároskából, Saint Jean Pied de Port-ból indul, és a Pireneusokon átkelve keresztülszeli az országot keletről nyugati irányba. Santiago de Composteláig mintegy nyolcszáz, a „világ végét” jelentő Fisterráig pedig összesen kilencszáz kilométert tesznek meg a zarándokok az úgynevezett francia úton.

A fizikai megpróbáltatás mellett szellemi és lelki kihívást is jelent, függetlenül attól, hogy valaki vallásos vagy csak teljesítménytúra jelleggel vág neki. „Három szakasza volt az útnak” – meséli Nika. „Az elsőben fizikailag tönkrementem. Egy hét után meg is kellett állni fél napra, és ez annyira jót tett, hogy utána újult erővel mentem tovább. Ezután jött a lelki tortúra. Elértünk a Mesetára, kopár fennsík, szakadt falvak, szürke gyárvárosok, és idegesítő zarándokok, akik kopognak a botjaikkal.

350 km után komolyan azon gondolkodtam, hogy mit keresek itt, miért gyalogolok a nagy büdös semmi közepén, a nagy büdös semmiért...

Akkor jutottam túl ezen, amikor León környékére értünk, túl voltunk már az út  felén, és egyre nagyobb rutinnal meneteltünk. Megedződtünk. Nagyon menő volt az érzés, amikor rohantam felfelé a hegyen, mint egy zerge a dög nehéz zsákommal a hátamon, és mellettem alig éltek azok a zarándokok, akik csak pár napja indultak el.”

A külföldiek többsége Franciaországban, vagy épp az otthonától kezdi az utat, de a spanyolok körében divat, hogy csak az utolsó 100–200 kilométeren kapcsolódnak be, hiszen a díszes oklevelet már ennyi gyaloglás után is megkapják. Ez volt az oka annak, hogy minél közelebb értünk Santiagóhoz, annál többen lettek az úton és a zarándokszállásokon is. „Itt már túl nagyra duzzadt a tömeg, és ez volt a harmadik szakasz valódi nehézsége: a tudat, hogy: helló, ez a valóság, itt van ez a rengeteg ember körülöttünk, és vissza kell majd valahogy integrálódni a világba, mert lassan indulunk haza.”

Nikáéknak csalódást jelentett a zsúfolt nagyváros, Santiago de Compostela, ezért félórás városnézés után azonnal folytatták útjukat tovább Spanyolország legnyugatibb pontja, Fisterra felé. „Amikor 900 kilométer megtétele után ültünk az óceánparton a világ végén, tudatosult bennünk, hogy mit is vittünk végbe az elmúlt egy hónapban. Egészen csodálatos volt. Az a legérdekesebb, hogy az egész Camino hozadéka évek múlva jött elő: sokkal többre vagyok képes, mint amit mások gondolnak rólam, és még annál is, mint amit saját magamról el tudok hinni!

Átrendeződtek a motivációim. Az motivál igazán, ami röhejesen nagy falat, és az ember legszívesebben lesöpörné.

Megtapasztaltam, hogy a kitartás mit jelent. Felfoghatatlan célokért is lehet küzdeni, és nem kell érteni, nem kell tudni mi van a végén, amíg a célt nem téveszted szem elől, addig csak – nap nap után – meg kell tenni a lépéseket felé.”

Nika azon kevés zarándokok közé tartozott, aki nem akart megoldani semmilyen problémát a zarándokút alatt. „Kint azon filóztam, hogy itt van ez a rengeteg ember, akiknek a döntő többsége válaszért jött élete egy nagyon nehéz szakaszában, nekem viszont arra kellett rájönnöm, hogy igazából nincs semmilyen kérdésem, minden pont úgy jó az életemben, ahogy van. Úgy jöttem haza a páromhoz, akit alig pár hónappal azelőtt ismertem meg, hogy: én szeretlek téged, éljünk együtt, legyenek gyerekeink! Gyorsan összeházasodtunk, és tavasszal megszületett Xavér.”

Az igazi utazás

A szülés után maradtak plusz kilók Nikán, és változtatni akart. De a fitnesztermek nincsenek nyitva hajnalban és éjszaka, amikor az újdonsült anyuka ráért volna edzeni, otthon dvd-re tornázni meg kifejezetten utált. Mi maradt tehát? A futás. „Mindig is gyűlöltem futni. Nagyon. Suliban kiültem a tesitanár mellé, ha futni kellett, és mondtam, hogy nyugodtan tessék bevésni az egyest. De az utazásom után éreztem, hogy lehetnek itt még nekem rejtett képességeim, úgyhogy, gondoltam, megpróbálok futni.”

Szerencsére ezúttal az új kihívásba a Caminónál lényegesen tudatosabban vágott bele. Monspart Saroltának létezik egy edzésterve az első öt kilométeres futás lassú felépítésére, ezt választotta.

„Egészen őszintén mondom, hogy az elején az öt kilométeres sziget-kör olyan távolinak tűnt, mint Fisterra. Nem, kicsit távolibbnak.

De a Saci-féle gyaloglós/kocogós edzéstervvel egy hónap alatt sikerült, és onnan nem volt megállás. Megszerettem a futást, ledobtam a nyolc kilót, ami az első gyerekkel feljött, és eljutottam tíz kilométerig. Öt és fél hónapos terhes voltam a második gyerekkel, amikor első versenyemen, a Midicittán elindultam. Na jó, ez már sok volt, a vége felé már kopogott Csinszka a hasamban, hogy: jól van, anyu, álljál már le!”

Piotrek újra a képben

Innentől már nem is futott, a nagyobb baj az volt, hogy rákapott a gyors kajára. Végül húsz kiló plusszal jött ki a kórházból, de úgy érezte, hogy aki egyszer már eljutott a nulla futástól a tíz kilométerig, gyorsan újra rendbe tudja magát hozni.

„Persze tudtam, hogy húsz kiló leadásához valami izmosabb cél kell. Januárban volt három hónapos Csinszka. És akkor eszembe jutott Piotrek, és azonnal írtam neki, hogy lenne itt egy új dolog: fussunk már egy maratont. Én addigra már lefutottam a tízest, ő még egy métert sem, de ez nem akadályozta semmiben. Igent mondott, és ott helyben el is döntöttük, hogy stílusosan

Athénba megyünk életünk első maratonjára. Azért kezdtem el blogolni, hogy ne adjam fel, mert az nagyon ciki lenne. Ez jó ötlet volt, mert jó darabig csak ez motivált.”

Később pedig, amikor igazán kezdett nehézzé válni a felkészülés, az segítette, hogy a Bátor Tábor jótékonysági akciójának futója lett, és adományokat gyűjtött súlyosan beteg gyerekek élménytáboroztatására.

„Nyár közepére jutottam el a félmaratonig, addig nagyon élveztem. És aztán elkezdődött a pokol. Amikor jöttek a négy–ötórás edzések, már rémes volt. Annyiszor kérdeztem magamat, hogy miért csinálom, mi értelme van ennek, ha utálom? Mégis valahogy motivált, hogy oké, ez most vacak, de ma is túlléptem önmagamon, egyébként is jótékonysági futó vagyok, ezért érdemes szenvedni is.

Mindezek ellenére utólag azt mondom, hogy túlvállaltam magam. Nagyobb futómúlt kellett volna, nem lett volna szabad húsz kiló súlyfelesleggel, egy szülés után kicsit azért tönkrement testtel belevágni a felkészülésbe. Bizton állíthatom, hogy ebben a formában hülyeség volt, nem kellett volna szétszívatni magam. Azt mondják, hogy egy maratoni felkészülés lehet kellemes, de ebből én semmit nem tapasztaltam” – magyarázta, miért nem vállalná ebben a formában még egyszer, és miért beszélne le egy kisgyermekes anyukát a maratonról. A szenvedés ellenére az athéni maraton élete egyik legnagyszerűbb élménye lett.

„Egy hetet töltöttünk a férjemmel előtte Athénban, és csodálatos volt, teljesen lelazultam. Sorban érkeztek meg a barátaim, előbb Piotrek, aztán Virág barátnőm. Képzeld el, egy évig máson se kattogtam, csak a maratonon, aztán a verseny előtti napon arra gondoltam, hogy jaj, olyan jó ez a semmittevés, muszáj nekem holnap futni? Másnap hajnalban jutott utoljára eszembe, hogy mit keresek én itt, amikor a vaksötétben gurult lefelé a busz, ami a futókat Marathonig szállította, és rájöttem, hogy pár óra múlva majd ezen a lejtőn futunk felfelé...

Ha most visszagondolok, én annyira rémesen naivan álltam hozzá, annyira felkészületlen voltam.

Tavasszal számoltam vissza perceket, hogy megnyissák a nevezést, de a szinttérképet meg se néztem. Aztán csekkoltam, kicsit meg is rémültem, de lényegében csak a helyszínen döbbentem rá arra, hogy az ötödik kilométertől a harmincvalahányadikig mekkora emelkedőn futunk felfelé. Mondjuk, addigra már nem érdekelt. Minden percét élveztem. Örültem, hogy ott vagyok, és végig a 42 kilométeren ez az öröm volt bennem: mennyire jó, hogy itt lehetek!”

A tanulság ugyanaz: el tudok érni lehetetlen célokat, csak menni kell előre, minden nap, egyik lépés a másik után – állítja a kétgyermekes maratonista. „Kell, hogy nagyobb kihívásokat állítsunk magunk elé! Most is ezt teszem, a Caminóhoz és a maratonhoz hasonlóan. Ez már szellemi cél, céget építek, és tudom, hol szeretnék lenni öt-tíz-tizenöt év múlva. Biztosítási szakjogász vagyok, van egy szakmám, és van egy szakfordító irodám, valamint csupa olyan szenvedélyem, amivel nem lehet pénzt keresni. Úgyhogy a következő tizenöt évben szeretnék felépíteni egy olyan Nikát, aki egzisztenciálisan is megteremti azt a hátteret, ami után már csak azzal foglalkozhat, amit szenvedéllyel csinál. Nem kis dolog. De megoldható. Csak lépni kell. Egyik lábbal a másik után.”

Prónay-Zakar Gina

életmódtancsadó, tréner

Gina honlapját ITT érheted el. Korábbi cikkét arról, hogy milyen érvek és ellenérvek vannak Camino-ügyben, ITT.