A nászék összeeresztésénél is van talán egy még veszélyesebb mutatvány... az, amikor egy lánynak haza kell vinnie a férfit, aki el fogja venni feleségül, és bemutatni a szülőknek… mármint a férfit, nem csak úgy általánosságban bemutatni…

Nos, én bizony nagyon lassan jutottam el idáig. És csak egyetlenegyszer. Ennek pedig az az oka, hogy úgy éreztem, annyi bajuk van anyáméknak, nem tetézem a gondjaikat még azzal is, hogy hazahordom az éppen aktuális örökkönörökkémet, hanem majd csak azt, amelyiket nem eszem meg rögtön aktus után.

(Jó, ez undorító volt, bocsánat, visszaveszek.)

Szóval előre eldöntöttem, hogy nem terhelem őket fölöslegesen, elég ha a férjemet megismerik és kész.

Ma már tudom, hogy hibáztam. Óvatosan kellett volna csöpögtetni nekik az idegmérget, akkor talán hozzászokott volna a szervezetük, és nem mutatták volna azonnal a halálos mérgezés tüneteit...

Képzeljetek el egy anyát és egy apát, akiknek én vagyok a legkisebb lánya. Sőt, az egyetlen. Ha az elképzelésben addig jutottatok, hogy a szüleim biztos féltettek engem, és a legjobbat akarták nekem, akkor szólok, hogy bénák vagytok, és igen csökevényes a képzelőerőtök. Ha pedig most azt gondoljátok, hogy akkor húzzak már a picsába, akkor inkább helyesbítek: ügyesen képzeltek, de most picit alulteljesítettetek.

Az én szüleim ugyanis nem féltettek. Hanem egyszerűen azt hitték, hogy majd minden lesz valahogy. Én boldog leszek, és biztos lesz majd férjem, akivel hosszas plátói, szigorúan levelezésen alapuló kapcsolatunkból aztán megszületik a szivárvány alatt a megfelelő számú unoka. Egyszer. Valamikor. A távoli jövőben.

Azt hiszem, azt gondolhatták, minden úgy történik majd, mint a mesékben, az üveghegyen is túl, vagy ahol a kurtafarkú ...nem, mégsem! Farok nem szerepelt az elképzeléseikben, az biztos. (A kurta meg az enyémben nem.)

Azt gondolták, miért lenne bármi közöm bármilyen férfihoz, hiszen alig múltam 23. Ha apámon múlt volna, szerintem még mindig kiságyban feküdnék, és a rácsot se szerelte volna le, nehogy kontrollálatlan környezetbe kerüljek…

Ilyen szülőknek vittem haza az Embert. Nagyjából azzal a dumával, hogy helló, anya, helló, apa, ő lesz a férjem.

Hááát… Megvan nektek A CSÖND? Az a csönd, amelyik igazából nem csönd, mert tele van apró nesszel és zörejjel, de ezeket valahogy nem hallod, mert olyan, mintha bedugult volna a füled, így csak a szíved dobogását, és a véred áramlását hallod az ereidben. Ez a csönd olyan nyomasztó, olyan fojtogató, olyan végtelen... Szinte jobban félsz ennek a végtelenségtől, mint attól, hogy a még meg sem kötött házasságodnak vége lesz egyszer.

Anyám a konyhába menekült, és tüsténtkedéssel leplezte, hogy mennyire aggódik apám miatt, aki láthatóan, de mégis diszkréten infarktust kapott. Persze mondhatnám: mindennek az az oka, hogy apámék egyszerűen nem ilyen férfit képzeltek mellém. De az igazság az – mint azt már fentebb is jeleztem –, hogy apáméknak eszébe sem jutott bármilyen férfit mellém képzelni. Így amikor meglátták az egyébként valóban nem klasszikus értelemben vett szőke királyfit, akkor szerintem magukban imádkoztak, hogy gyere, gyere, Jáksó, hozd azt a kurva pezsgőt, és mondd be végre, hogy ez az egész csak átverés! De persze hiába,

Jáksó nem jött, a férjem viszont elkövette az összes bűnt, amit leendő vő elkövethet egy olyan családban, ahol eleve nincs nagyobb bűn, mint leendő vőnek lenni. Például közlékeny volt, barátságos, és csinált magának egy kávét.

Igen, jól olvastátok. Csinált magának egy kávét. Márpedig minálunk ez főbűnnek számított!

Mivel árgus szemekkel figyeltem apámat, mikor kell ráugranom, hogy szívmasszázst végezzek rajta, nem tudtam időben jelezni szegény férjjelöltemnek, hogy ne, ne, ki ne menj a konyhába, az anyám fenségterülete! Így aztán apám után anyám is sokkot kapott… Egy picit olyan helyzet volt ez, mint amikor a kisgyerek besétál az oroszlán ketrecébe, kikapja a szájából a gazellacombot, az meg annyira meglepődik, hogy ki ez a hülye és mit csinál itt, hogy elfelejti levadászni.

Sok ilyen szentségtörés követte még az „eredendő bűnt", de mivel, mind hasonlóan „súlyos”, fel sem akarom idézni őket...

Lényeg a lényeg, hogy anyámék mindig is tudtak viselkedni, így egy kedélyesnek álcázott búcsú után, amikor jövendőbelim távozott, én pedig hármasban maradtam velük, némi légszomjjal küzdve ugrottunk egymás torkának, és vitattuk meg a „kihogyképzelésmit” kérdését.

Aztán persze, ahogy egyébként jó családokban szokás, végül elsimultak a dolgok. Csak tíz év, két gyerek (nekik unoka) kellett hozzá, hogy a szüleim meggyőzzék magukat arról: jó ez így, ha már így jó, ez, jó, ha már, így.

Anyám már kevésbé csikorgatja a fogát, amikor a férjem betéved a konyhába. Az ő konyhájába. Apám szemében pedig csak néha látom felvillanni az „elloptadalányomterohadék” indulatát. Ja, és persze a korábban rendszeresen előkerülő kérdést, hogy: nem kellene-e nekem mégiscsak egy másik férj? Egy olyan… olyan… olyan másik… amelyik valójában nem is létezik, nem is létezett soha és nem is fog… és ez benne a legjobb… hogy nincs? A kérdést, amelynek hallatán mindig ideges leszek, és azt gondolom, nem igazságos ez apámtól. De aztán apró, hideg lábacskák futnak végig a gerincemen, amiktől kiráz a hideg a fejem búbjáig, és hirtelen mást gondolok.

Az jut eszembe, hogy egyszer majd az én lányaim is bemutatnak valakit azzal, hogy: helló, anya, ő lesz a férjem. Egyszer… valamikor… nagyon… nagyon sokára… talán meg sem érem… remélem.

Kormos Anett

A kép illusztráció. Nem Anettet és a férjét ábrázolja. Csak majdnem.

Ebben a videóban viszont ő szerepel, és egy budapesti építkezés munkásai. Ne hagyd ki, nagyon kemény!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Augustino