Ez egy olyan történet, amit nagy valószínűséggel el sem szabadna mesélnem. De hát egyszer élünk, aki mer az nyer... vagy veszít, de ebbe most nem akarok belegondolni.

Minden úgy kezdődött, hogy kaptam egy e-mailt, mely szerint ki akarnak tüntetni (csak azért nem írom le, hogy kik, mert szeretném megúszni a szennyes kiteregetéséért járó esetleges retorziókat). Hogy miért akartak kitüntetni, azt pedig azért nem írom le, mert nem emlékszem rá pontosan. Úgy rémlik, valamiféle értékteremtőként tartottak számon, és a kultúráért tett megmozdulásaimért akartak díjazni (ne röhögj!), de nem vennék mérget rá, hogy ez volt az apropó... mindenesetre így rémlik. Na, most szögezzük le, hogy mindennemű elismerés és kitüntetés jár nekem. Csak úgy. De hogy ki, és miért gondolta, hogy ezt ilyen hamar és szinte előzmény nélkül át is adja nekem, arról fogalmam sincs.

Természetesen első körben félreértésre gyanakodtam, és utánanéztem a neten, nincs-e egy névrokonom, aki titokban Nobel-díjas novellákat publikál, de nem találtam egyetlen Kormos Anettet se, aki nálam többre vitte volna, ami azért súlyos szégyen a Kormos Anettekre nézve, úgyhogy mellékesen szeretném megkérni őket, mélyen nézzenek magukba, és most már tegyenek le valamit az asztalra! De nem vagyok én teljesen hülye – a látszat ellenére sem –  ezért úgy gondoltam, alaposabban utánajárok, kinek szól a nevemre érkezett boríték, mely az emlékérem ünnepélyes átadására hívta meg a minden bizonnyal zseniális névrokonomat.

Felhívtam hát az ijesztően nagy hatalmú feladó szervet, ahol természetesen csak a nagyhatalom asszisztensének a titkárnőjének a takarítónőjével tudtam beszélni, ő viszont határozottan felvilágosított: én vagyok a címzett, és szeretettel várnak a kijelölt napon a díjátadóra.

Naná, hogy nem mertem szólni senkinek. Tudtam, hogy Jáksó majd előugrik valami hülye rasztaparókában, és átad egy üveg pezsgőt, amiért beszoptam, hogy bárki bármi miatt ki akarna engem tüntetni. De mivel mégiscsak abból élek, hogy mesélek, gondoltam, nagy baj nem lehet. Akkor se, ha ez az egész egy állati nagy átverés. Legfeljebb lesz egy sztorim, ami tupír nélkül is megél a nagyérdemű előtt. Beneveztem hát a bulira.

Márványterem, öltönyösök, koktélruhások... alulöltöztem, ez rögtön kiderült a rám szegeződő pillantásokból. És késtem... az is kiderült, az is ugyanebből. Leküzdöttem a fenékkel vagy mellel előre dilemmáját, és átmelleztem az elegánsak között, míg elértem a széket, melyen egy oklevél szerepelt a nevemmel, és valami kis dobozka is volt ott. Olyan kis ékszeres, tudjátok, amiben a jegygyűrűt szokták átadni. De azért sejtettem, hogy nem lesz leánykérés. Felkaptam a cuccot, és alig észrevehetően csörtetve levágódtam a székre. Nem voltam túl alapos, mert valami állatira szúrt odalent, de mivel a rosszalló pillantások nem akarták elhagyni szerény személyemet, tudtam, nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy a seggem alatt kezdjek kotorászni.

Lassan állt össze a kép: (el)ismeretlen költő felolvasta a művét, majd rövidet beszélgetett vele a moderátor. Ugyanez megtörtént egy népdalénekessel és még valakivel, majd jöttem én.

Mikor a moderátor kimondta a nevem, olyan megkönnyebbüléssel pattantam fel a szúrós székről, hogy a kiöltözött közönség egészen azt olvashatta ki a sebes mozdulatsorból: na, végre, unalmas köcsögök, most már én jövök, és majd most kivágom a rezet! Pedig korántsem ezt éreztem. Hanem azt, hogy: bárcsak picit megnyomkodhatnám a sajgó fenekemet, meg, hogy most, most az egyszer úgy fogok viselkedni, ahogy kell. Igen! Most nemcsak tudni fogom az illemet, hanem be is tartom, szolid leszek, beleegyező és hálás... ha már egyszer kitüntetnek.

Így amikor elhangzott a moderátor első kérdése, amit úgy kétezerszer tettek már fel nekem különböző illetékesek és illetéktelenek, vagyis, hogy: milyen érzés ennyi férfi között dolgozni egyedüli nőként, akkor előre bekészítettem a számba a választ. Azt, ami kellően semmitmondó és közhelyes ahhoz, hogy az öltönyösök és kisestélyisek rám szegeződő pillantásai végre megenyhüljenek és megbocsássák létezésemet. Az a válasz volt a számban, hogy: megvannak a maga nehézségei annak, hogy csak férfiakkal kell együtt dolgoznom, de közben hatalmas élmény is ez a kivételezett helyzet számomra. Hatalmas élmény! Előre örültem magamban, milyen ügyesen kitaláltam ezt a unalomig hajtogatott baromságot. Szóval ez a válasz volt a számban, épp ezért nem is értem, honnan került elő az a másik.

Honnan és hogyan mondhattam ki azt? De kimondtam. Nem mást, mint azt, hogy: SZOPÁS! És hirtelen elszakadt az idő, kilyukadt a tér, én pedig azon zakatoltam, hogy tényleg? Tényleg ezt bírtam mondani? Itt és most?

Tényleg.

Az öltönyösök szemüvege egy pillanat alatt bepárásodott, az estélyiruhások harisnyáján egyszerre futott fel a szem, a moderátor pedig észrevétlenül elájult. Így, mivel második moderátori kérdés nem követte az elsőt, én vissza is kullogtam a helyemre, szolid, erőltetett taps kíséretében, és leültem a székemre, amiről ezúttal már sokkal gondosabban takarítottam le az engem méltató ereklyéket.

Bár a „szopás"- sal már megtettem, amit megkövetelt a haza, sőt, némileg talán túl is teljesítettem, gondoltam: ha már lúd, legyen kövér, megvárom a svédasztalt. És bár valójában nem gondoltam, hogy a lúd tovább hízhat akár egy fél dekát is, tovább hízott.

Egészen pontosan akkor szippantott fel magára további pluszkilókat, amikor odalépett hozzám egy nálam kábé egy fejjel alacsonyabb, ferde szemállású férfi... és gratulált. Gondoltam, milyen aljas, hogy még gúnyolódik is rajtam, úgyhogy tettem néhány – a körénk gyűlő sleppet megmosolyogtató, egyébként meglehetősen kicsinyes – megjegyzést daliás alkatára, és különös irányú tekintetére.

Nos, itthon a férjemtől megtudtam, hogy egy nagyhatalmú politikust sikerült lenulláznom két szóban, egészen pontosan azt, akinek az aláírása szerepel az én kis oklevelemen.

Azt, akinek a gyengébb pillanataiban talán még ma is bevillan a kérdés, hogy ez tényleg megtörtént-e vele? Tényleg emlékérmet szavazott valakinek az értékteremtésért, aki előbb a szopást emlegette, majd az ő testi adottságaiból csinált viccet?

Talán megvan nektek is az a Bernard Shaw aranyköpés, hogy: „Kitüntetést visszautasítani nem lehet! Élj úgy, hogy ne kapd meg!"  Hát... Bernitől kapnék most egy óriási pacsit ezért a szopásért, annyi szent. És miért is élünk, ha nem rég elhunyt drámaírók pacsijának az illúziójáért, nemde?

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Featureflash Photo Agency