A lányaink jó barátnők lettek a suliban. Mi így ismerkedtünk meg Rozival. Én magamban „anyukabarátnő" kapcsolatnak hívom ezeket a frissebb ismeretségeket, jelezve, hogy az adott hölgy már a történelem utáni, azaz „anyává lettem" korszakomból származik, ellentétben a 25 éves barátságaimmal. (Ők a „mindent tudnak rólad, de mégis szeretnek" kategória.) A lányaim barátnői által kapott anyukás kapcsolatokból is szert tettem jó néhányra. Ebben a kölcsönös gyerekszállítások, a kislányok egymásnál alvásai utáni reggeli beszélgetések, esetleg egy-egy rövidebb kirándulás vagy fagyizás jelentett közös anyukás programokat.

Eddig.

Mióta elvált anyaként egyedül nevelem a lányokat, a programjaink tekintetében lényegesen több szabadságom van. Egy hasonló paraméterekkel rendelkező anyukával és az ő két lányával elég kockázatos összekerülni. Hiszen a válásaink óta már mindketten kialakítottuk a saját ritmusunkat, egy olyan világot, amelyikben csak a gyerekeink jelentik intim életünk állandó szereplőit. Persze most sem arról volt szó, hogy összeköltözünk, de mégis, nyolc napon át együtt leszünk úgy, hogy alig ismerjük egymást.

Naiv vagyok, hogy bevállalom?  Naná, mint mindig.

Rozi a lányaival korábban útnak indult, mi később mentünk utánuk. Amikor leszállt a repülőnk a tengerparti üdülőhelyen, és kitoltuk magunkat a csomagokkal együtt, nem vártak ránk.  És ez volt az egész nyaralás legrosszabb pillanata.

Pár perccel később azért befutott Rozi (jajj, jajj, ezer bocsánat de dugóba kerültem) berakott bennünket a bérelt autóba, és onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Közös vacsorafőzés (fehérboros fröccsöt kortyolgatva), nagy esti beszélgetések a teraszon, hatalmas röhögések, sokszor magunkon, néha a gyerekeinken. Időnként (na, jó: sokszor) olyanok voltunk, mint két tinédzser, persze egy-két órára képesek voltunk szigorú anyukákká válni. De azt is ugyanabban a ritmusban, összhangban. Lazán, ám mégis maximális figyelemmel és rugalmassággal kezeltük egymást és egymás gyerekeit.

Például:

Ő: Én ma kicsit dolgoznék, olvasnék, később mennék le a tengerre, nem volna gond, ha levinnéd az összes gyereket, és csak délután mennék utánatok?

Én: A gyerekek nagyon szeretnék kipróbálni az ugrálót. Én viszont ajándékot vásárolnék valakinek, amire máskor már nem maradna időm. Nem volna gond, ha most nem tartanék veletek?

Ő: Bármilyen kaját vásárolhatunk, csak Nutellát ne, azt nem adok a lányoknak. Ugye, nem gond? (Mondjuk, ez fájdalmas kérés volt, de üsse kő, kibírtuk nélküle.)

Semmi sértődés, semmi jele annak, hogy nyűg lenne az alkalmazkodás, semmi türelmetlenség.

Röhögni aztán nagyon lehet vele. Meg lököttcsajoskodni.

Az, hogy a lányaink is remekül elvannak együtt, csak hab a tortán. Vagy mi lettünk a hab az ő tortájukon?

Köszönöm, Rozi, hogy belevágtunk egy közös gyerekes nyaralásba, ahol nemcsak a lányaink érezték magukat jól a kamaszbőrükben! Jó volt veled néhány napra anyabőrbe bújt csitrinek lenni. Imádtam!

Brigi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dubova