–

Mucsi mondja: „kevés közös dolog van bennünk, az is elsősorban formai” – amiről mindenki gondoljon, amit akar, de Kapa (vagyis Mucsi Zoltán) szerint ők – külsejüket tekintve – pont olyanok, mint egy ikerpár. Na, jó, az ikrek témája előkerül ugyan a beszélgetésben, de nem ebben a kontextusban. Tény, hogy egy bizonyos hasonlóság miatt adták egymásnak a becenevüket, és ezzel együtt a cinkos összekacsintásokat is az első közös forgatás során.

Apropó, név: „Az én nagymamám nagyon kiakadt, hogy hogy lehet egy kurváról elnevezni az ő unokáját, ezért, mivel a második nevem Anna, amíg élt, Pannikának szólított” – meséli Vivien, akit az a „szerencsétlenség” ért, hogy a születése napján vetítették először a tévében a Micsoda nő!-t (A Pretty Woman című film Vivienje egy prostituáltat játszik – a szerk.)  Az előre jól kitalált névnek ezek szerint egy ideig egészen más kicsengése is volt.

De ne szaladjunk messzire, hiszen ha már vidék és hasonlóságok, mindkettejükről kiderül, hogy mezővárosi és kisvárosi fiatalként kerültek fel Budapestre, bár mindenki más céllal. Vivien rögtön a Színművészetire, Kapa pedig szakmunkásképzőbe, hogy aztán géplakatosként végezhessen. Sokat köszönhetünk ennek az iskolának, hiszen, ahogy mondja „a szolnoki MÁV karbantartó részlegében töltött rövid, de hasznos időt”. De a szakmunkásképzős évek másra is jók voltak: az ott lehúzott három év során nemcsak szakmát tanult, hanem egy jegyárusító tanárnak köszönhetően mintegy négyszáz színházi előadást nézett meg, ezzel megpecsételve a sorsát és az igazi érdeklődési körét.

Vivien élete más volt, ő egy kisvárosban készült a színészetre, onnan „vágyta be magát” a Színművészetire, amitől több szinten is sokkos állapotba került. „Olyan hirtelen jött ez a nyüzsgés, a rengeteg ember, a rengeteg agresszív ember, nagyon féltem” – Vivi így vall az első budapesti élményeiről, és hozzáteszi, hogy az első időszakban „A költőpénzem zöme a hajléktalanoknak ment, mert nem bírtam mellettük elmenni”. Mára már fáj neki, hiszen annyira megedződött, hogy ő is olyan ember lett, aki legtöbbször elsétál mellettük. Persze ezt a fajta felvértezettséget a Színművészetin is idővel magára kellett pakolnia az első két éve szorongásos botladozásai után, így válhatott azzá a színpadon és a filmekben, akit most láthatunk. De ehhez hosszú út vezetett.

Ebben a beszélgetésben persze az egymásnak megvallott nehézségeiket is kellő humorral fűszerezi ez a két igazán szerethető, őszinte ember. És az is kiderül, hogy kinek mennyi idő volt, hogy merjen szarnak lenni (a próbán például). Sőt, egy vécépumpás történet is előkerül, ha már a szarnál tartunk… Szóval ezt mind csak nektek mondják.

Marossy Kriszta