Nolan Odüsszeiája ismét egy olyan férfi története, akinek az esze hatalmas pusztítást okoz

–

Az Odüsszeiához nyúlni merész vállalkozás. A Biblia mellett kultúránk egyik legfontosabb alapkövéről van ugyanis szó, egy Homérosz nevű szerzőnek tulajdonított 2700 éves eposzról (pontosabban eposzokról, hiszen ott van a párja is, az Iliász), amelyet ma már csak nagyon kevesen olvasnak el, de az adaptációknak köszönhetően mégis sokan ismerik a történetét vagy inkább történeteit.

Festmények, regények, színdarabok, filmek tolmácsolják nekünk – és olykor szövik tovább – a Homérosz előtt évszázadokon át vándor énekmondók által életben tartott mesét, így aztán szinte valamennyiünkben él egyfajta kép a küklópsz barlangjáról, a szirének énekéről, Kirké varázslatáról, a trójai falóról és a hűséges Pénelopéról. Bizonyos jelenetek akkor is ott élnek a közös tudatunkban, ha magát a művet soha nem vettük kézbe.

Éppen ezért az Odüsszeia megfilmesítésekor egy híres rendező garantáltan nagy figyelmet fog kapni, ugyanakkor elkerülhetetlenül csalódást is fog okozni sok embernek, akiknek a fejében egészen más mozi pergett eddig az ithakai hős kapcsán.

Milyen legyen Odüsszeusz?

Hogy nézzen ki? Mely tulajdonságait domborítsa ki a film? Legyen elsősorban kemény katona? Vagy inkább a szeretteit védő, lágy szívű családapa? Hangsúlyozzuk a lojalitását, vagy koncentráljunk arra, hogyan bánt el a nőkkel, akik szerették? Pénelopé, Kirké, Kalüpszó, Helené: hogyan jelenítsük meg őket a 21. században? Milyen egy küklópsz? Legyenek-e hús-vér szereplők az istenek, vagy csak láthatatlan erők? Mennyire lehet, szabad, kell modernizálni egy csaknem háromezer éves történetet?

Christopher Nolan filmje kapcsán hónapok óta vitatkoznak világszerte olyan emberek, akik a filmet még nem is láthatták. A vita nemritkán nyíltan rasszista és transzfób támadásokba fordul. A legtöbben ugyanis a szereposztást támadják: különösen nagy indulatokat váltott ki, hogy a kenyai származású Lupita Nyong’o alakítja a szépségével háborút kirobbantó Helénát, és a transz Elliot Page is szerepet kapott a történetben – Szinónét, nem Akhilluszét, ahogy ez elterjedt.

A bírálók egy része történelmi és etnikai hitelességet kér számon a produkción, mások ezzel szemben azzal érvelnek, hogy mitológiai alakokról beszélünk, akiknek minden korszak új arcot adott.

Vannak, akik azt kifogásolják, hogy a történet főbb szerepeire alig választottak görög színészeket, vagy hogy a szereplők amerikai akcentussal beszélnek. Különösen sok gúnyos megjegyzést kapott az előzetes: Télemakhosz például „apám”, azaz „father” helyett az angol dad, illetve daddy szót használja, Odüsszeusz pedig egy ponton a mai akciófilmekből ismerős „Let’s go!” felkiáltással buzdítja az embereit. Habár ezt indokolhatja a sokszor hangoztatott rendezői szándék, miszerint meg akarta könnyíteni a mai nézők számára az érzelmi bevonódást a történetbe, én is úgy éltem meg, hogy vannak dialógusok, amelyek megtörik a mozivarázst. Ugyanakkor az erőltetetten archaikus megfogalmazás még elidegenítőbb lenne véleményem szerint. 

Heves vita bontakozott ki a látvány történelmi hitelességéről is. Régészek és lelkes amatőrök elemezték a különböző internetes fórumokon a páncélokat, a sisakokat, a hajók felépítését, sőt azt is, megfelelhet-e a film világa a bronzkori görögségnek. Csakhogy már maga a kérdés is ingoványos: az Odüsszeia

nem történelmi tudósítás, nem krónika, hanem egy évszázadokon át formálódó mítosz, amelyben több korszak emlékei keverednek egymással.

Nolan tehát nem egy pontosan rekonstruálható világot vitt filmre, hanem egy olyan történetet, amely már Homérosz korában is a régmúlt ködébe veszett.

Az a különös helyzet alakult ki tehát, hogy mire a közönség nagy része egyáltalán jegyet válthatott volna a filmre, az Odüsszeiát máris kikiáltották történelemhamisítónak, túl sokszínűnek, már ami a szereplők bőrszínét illeti, sőt Homérosz sárba tiprójának is. Persze ez a cirkusz jót tesz várhatóan a film nézettségének, és igazából nem történt más, mint hogy Christopher Nolan is belépett abba a régi vitába, hogy kié az Odüsszeia, és joga van-e minden újabb nemzedéknek a saját képére formálni. (Mint Krisztus történetét vagy a Shakespeare-drámákat.) 

Visszakanyarodva gondolatmenetem elejére: az Odüsszeiához nyúlni vakmerőség. De Nolan van akkora sztár, hogy megengedheti magának ezt a vakmerőséget.

Az 1970-ben született brit–amerikai rendező a kilencvenes évek végén még kicsi büdzsével forgatta első egész estés filmjét, a Követést. A szélesebb közönség a 2000-ben bemutatott Mementóval ismerte meg: a thriller már magán viselte azokat a jegyeket, amelyek később Nolan védjegyeivé váltak. A felborított időrend, a rejtvényszerű történetvezetés, a megbízhatatlan emlékezet és a valóság határainak feszegetése azóta is újra meg újra visszatér a filmjeiben.

A hollywoodi áttörést a Batman-trilógia hozta meg számára, amelyet olyan szuperprodukciók követték, mint az Eredet, a Csillagok között, a Dunkirk és a Tenet.

Nolan különleges helyet foglal el a kortárs filmiparban: ügyesen egyensúlyoz a szerzői és közönségfilm határán, miközben milliókat vonz be a mozikba. Népszerűsége ma már a legnagyobb filmsztárokéval vetekszik.

Az Odüsszeiának az Oppenheimer sikere ágyazott meg. Az atombomba megalkotójáról szóló, háromórás életrajzi film csaknem egymilliárd dollárt hozott, és hét Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó elismerést. Ezután Nolan természetesen olyan filmet készíthetett, amelyhez nemcsak hatalmas költségvetés járt, hanem szinte korlátlan bizalom is a stúdiók részéről.

A film, amely majdnem a Trója lett

Nolan egyébként már majdnem leforgatta a történetet egyszer. Pontosabban majdnem leforgatta a Tróját, ami nagy vonalakban az Iliászon alapul, és az emberek jelentős részének kizárólag Brad Pitt pucér testének képe maradt meg belőle, nem véletlenül. A nagyon gyenge produkció forgatókönyvét Wolfgang Petersen (Végtelen történet, Célkeresztben) fejlesztette a Warner Bros. megbízásából, de egy tervezett szuperhős-mozi miatt átmenetileg félretette a sztorit. Ekkor került a rendezői szék közelébe Nolan. Amikor azonban Petersen szuperhősfilmje meghiúsult, visszakérte a Tróját, a stúdió pedig végül neki adta a rendezést. Nolannek mintegy kárpótlásként jutott a Batman: Kezdődik!, amely aztán egész pályáját új irányba fordította.

A Homérosz-eposzok azonban nem hagyták nyugodni. Már akkor pontos elképzelése volt például arról, hogyan kellene megjeleníteni a falovat. Nem egy kerekeken begördített, szabályos faépítményt képzelt el, hanem egy hatalmas tárgyat, amely félig a tengerparti homokba süllyedt, akár A majmok bolygójában a Szabadság-szobor.

Nolan több mint két évtizeden át őrizte magában ezt a képet, és most végre felhasználhatta. (Hatásos lett, mi tagadás.)

Azt mondja, utólag nem bánja, hogy annak idején nem ő rendezte meg a Tróját. Saját bevallása szerint akkoriban még kissé meghaladta volna a képességeit egy ilyen méretű történelmi produkció, és túlságosan a csatajelenetekre fókuszált volna. Most már azonban középkorú alkotóként az a célja, hogy egy mélyen emberi történetet mutasson meg a technika segítségével, ne fordítva. Kapott is hozzá pénzt, paripát, fegyvert.

És egy rakás világsztárt

A névsor alapján úgy tűnhet, mintha Nolan minden szerepre kihalászta volna az adott korosztály legismertebb és persze tehetséges színészét. Ugyanakkor érdemes tudni, hogy Matt Damon (Odüsszeusz), Anne Hathaway (Pénelopé) és Robert Pattinson (Antinoosz) már kipróbált munkatársai voltak.

Az persze nem véletlen, hogy Tom Holland (Télemakhosz) és Zendaya (Athéné) a fiatal nézőket is a moziba rántó világsztárok; Charlize Theron (Kalüpszó) vagy Samantha Morton (Kirké) pedig olyan művészek, akik viszonylag rövid jelenetekben is képesek mély benyomást tenni a nézőre – és így elhisszük, hogy Odüsszeuszra is.

A főszereplő – Matt Damon már a Csillagok közöttben és az Oppenheimerben is dolgozott Nolannel. A választás jól tükrözi: Nolan értelmezésében Odüsszeusz legfontosabb tulajdonsága nem a testi ereje, hanem a találékonysága – Homérosz is így gondolta. Damon nem márványszoborszerű antik hőst játszik, hanem egy testileg-lelkileg megviselt túlélőt. A szerepre hónapokon át edzett, jelentősen lefogyott, és egy éven keresztül növesztette a szakállát, mert Nolan valódi arcszőrzetet akart látni a műszakáll helyett. Igen, ahol csak lehetett, a valódiságra törekedett.

Nolan eddigi legdrágább filmje

A negyedmilliárd dollár jelentős része nem vizuális effektekre vagy számítógépes képalkotásra (CGI) ment el. Nolan továbbra is ahhoz az elvhez ragaszkodott, amely korábbi filmjeit is meghatározta: amit meg lehet építeni, el lehet égetni, vízre lehet bocsátani vagy le lehet filmezni egy létező tájon, azt nem digitálisan kell létrehozni.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a filmben egyáltalán nincs számítógépes utómunka. A mitológiai lények, a tömegjelenetek és bizonyos veszélyes mozzanatok elkészítéséhez digitális eszközöket is használtak. A kiindulópont azonban szinte mindig valamilyen valós, fizikailag jelen lévő tárgy, díszlet vagy figura volt. A küklópsz megalkotásakor például bábot és számítógépes technikát egyaránt alkalmaztak, a barlangját viszont hatalmas méretben ténylegesen felépítették.

A produkció léptékéről sokat elárulnak a számok. Több mint 5300 jelmez készült, amelyeken világszerte mintegy 675 kézműves dolgozott. Trója ostromának jeleneteiben körülbelül kétezer statisztát mozgattak. Odüsszeusz 35 méter hosszú hajóját valóban megépítették, a küklópsz barlangjának díszlete csaknem 29 méter, a trójai faló pedig tíz méter magas volt.

Hat ország, kilencvenegy forgatási nap

A forgatás 2025-ben 91 napon át zajlott: Marokkóban, Görögországban, Olaszországban, Izlandon, Skóciában és az Egyesült Államokban. Egyes jeleneteket Máltán és a Nyugat-Szaharában rögzítettek, a vízi felvételek egy része pedig a Universal Los Angeles-i stúdiójának hatalmas medencéjében készült. Nolan szerint a folyamatos költözés különös lendületet adott a munkának: a stáb néhány hetente új országba és teljesen más természeti környezetbe érkezett, mintha bizonyos értelemben maguk is Odüsszeusz útját járnák. Egyes helyszíneket csak hosszabb gyaloglással lehetett megközelíteni; a színészeknek és a stábnak volt, hogy naponta fel kellett kapaszkodniuk a hegytetőn álló díszletekhez.

Nolan nem akarta stúdiófalak között eljátszatni a tengeri utazást sem. A szereplőket valódi hajókra vitte, valódi hullámok közé. Ez kiszámíthatatlanná tette a munkát: a szél, a fény, a tengerjárás és a színészek fizikai terhelhetősége egyaránt meghatározta, hogy egy jelenetet mikor és hogyan lehet felvenni. A rendező azonban úgy vélte, Odüsszeusz útja nem lehetett kényelmes, és a filmet sem akarta teljes biztonságban, zöld háttér előtt elkészíteni.

Az első film, amelyet teljes egészében IMAX-nyersanyagra forgattak

Az Odüsszeia technikai szempontból is filmtörténeti vállalkozás: ez az első egész estés játékfilm, amelyet teljes egészében 70 milliméteres IMAX-filmre forgattak. Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema korábbi munkáikban már egyre nagyobb arányban használták ezt a formátumot, most azonban a párbeszédes, intim jeleneteket is ugyanazokkal a hatalmas kamerákkal vették fel, mint a tengeri viharokat és a csatajeleneteket.

Ehhez magát a technikát is tovább kellett fejleszteni. Az IMAX-kamerák rendkívül hangosak, ezért korábban nehezen lehetett velük közeli párbeszédes jeleneteket forgatni. Új zajcsillapító burkolatot készíttettek ezért.

A módszer drága, lassú és körülményes volt. Illett Nolan elképzeléséhez. Azt szerette volna, hogy a néző fizikailag is érzékelje a tenger végtelenségét, a falak magasságát, a hajók törékenységét és az ember jelentéktelenségét háborúban vagy a természeti erőkkel szemben.

A film üzenete

Nolan olyan filmet készített, amellyel könnyű menni. Én egy percig sem unatkoztam, bár nagyon elfáradtam a végére. Erős alakítások, beszippantó látványvilág és hatásos zene (ismét Ludwig Göransson), követhető, jól felépített dramaturgia, egyértelmű üzenetek jellemzik. Szerencsére maradtak azért válasz nélkül hagyott kérdések is, amelyekre vissza-visszaugorhat a néző gondolatban.  

Számomra az Odüsszeia és az Oppenheimer között erős párhuzam rajzolódik ki. Mindkettő középpontjában egy kivételesen okos férfi áll, aki az eszét a közösség rendelkezésére bocsátja, ám abból végül pusztítás születik.

Odüsszeusz leleménye segíti győzelemhez (és vérengzéshez) a görögöket Trójánál, ahogyan Oppenheimer tudományos zsenialitása is döntő szerepet játszik az atombomba megalkotásában. Mind a ketten kénytelenek szembenézni azzal, hogy amit létrehoztak vagy előidéztek, túlmutatott eredeti szándékaikon, és mások szenvedéséhez vezetett. Ettől válnak nemcsak cselekvőkké, hanem tanúkká és túlélőkké is, olyan emberekké, akiknek tovább kell élniük tetteik következményeivel.  

Az, hogy Odüsszeusz életben maradt, és hazatérhetett, talán a büntetése része is, nemcsak az istenek kegyeleme. Azzal vezekel, hogy egy életen át hurcolnia kell az emlékeit. Mert bár a legokosabb volt mind közül, nem látta át, hogy hova vezet a találékonysága. Így lett leleményesből pusztító. A háború szolgája.

A kegyetlen Agamemnón, akinek akkora a hatalma, hogy már arca sincsen, csak páncélja, meghalhat. Odüsszeusznak azonban minden vétke ellenére maradt szíve és lelkiismerete. Ember, közülünk való, és ezért élnie kell tovább, hogy gondolkodjon, szembenézzen a tetteivel és a holtakkal, megpróbálja jóvátenni mindazt, amit elkövetett, és figyelmeztessen minket a csapdákra. Itt bolyong köztünk ma is, és beszél hozzánk. Most épp Christopher Nolan révén.

Sokkal jobb hely lenne a világ, ha figyelnénk arra, amit mond.     

Kurucz Adrienn