Most komolyan: kinek szólnak a bölcsis és ovis ballagások valójában?

–

Felnőttként minden nagyobb ünnepünk előtt elgondolkodunk azon, hogy most, amikor elvileg önfeledten örülnünk kellene, mégis mitől stresszelünk ennyit. Ki és mikor varrt a nyakunkba ennyi felesleges elvárást azokra a napokra, amikor a naptár piros betűje szerint most kellene csak igazán jól éreznünk magunkat? Lehet, hogy mi magunk neveljük erre a gyerekeinket, csak észre sem vesszük?

Nem elég, ha a mindennapokban egymás között tudjuk, ki „a rossz tanuló”?

Óvodától kezdve az a fajta kislány voltam, aki bár különösebben nem vágyott semmilyen szereplésre, de az sem okozott gondot, hogy kiálljak a nagyérdemű elé, ha ezt várták tőlem. Szerencsére nekem a verstanulás sokáig tényleg annyiból állt, hogy éjszakára betettem a fecnikre nyomtatott verseket a kispárnám alá (ehhez képest ma már komoly gondot jelent megjegyezni a munkahelyem kapukódját is). Így lettem én minden közösségben a „kedves versmondólány”, aki álmából felkeltve is bármikor rákezdett, hogy „Már egy hete csak a mamára gondolok”, vagy hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, ezért a pedagógusok magabiztosan bízták rám a hosszabb megtanulandó szövegeket az óvodai vagy iskolai rendezvényeken.

Egy ideig nem is nagyon értettem, hogy egyes osztálytársaim arcán miért látom a jeges rémületet, ahányszor csak szóba kerültek ezek az ünnepségek, hiszen nekem a fekete műanyag lakkcipő viselésén kívül tényleg semmilyen kényelmetlenséget nem okoztak ezek a kissé kényszeredett, de alapvetően a jó szándék vezérelte események. Aztán egyszer, egy borzasztóan kellemetlenre sikerült évzáró műsor alkalmával szembesültem azzal, hogy mennyire mást jelenthet mindenkinek néhány sor elszavalása a szülők előtt.

A kissé túlbuzgó napközis néninknek ugyanis az az ötlete támadt, hogy Barbi nevű osztálytársammal ketten szavaljunk el néhány részletet Karinthy Tanár úr kérem című karcolatfüzéréből. Az elképzelése az volt, hogy a műsor humorosnak szánt savát-borsát az adja, hogy

én leszek a szövegben megjelenő „jó tanuló”, aki hetyke magabiztossággal iskolázza le a többieket, míg az osztály valódi tanulási gondokkal (és a mai ismereteink szerint valószínűsíthetően súlyos diszlexiával) küzdő, szinte minden tárgyból a bukás közelében lévő Barbija elszavalja „A rossz tanuló felel” című novella egy részletét.

Az előadás pontosan úgy sikerült, ahogy ebből talán várható is: míg az én részem után Andi néni mámoros elégedettséggel szívta magába a nekem szánt tapsot, addig Barbinak egy emberként szurkolt mindenki, hogy valahogy túlélje, miután a megalázottságtól való félelem már a cím bemondásának pillanatában vérvörösre festette őt a tarkójától a homlokáig.

Szülőként végre engem is elért a többhetes pánik

Múlt héten viszont életemben először átkerültem a másik oldalra, ahol végre nekem is kijutott az izgalomból, és elég sok kérdést fel is vetett bennem. Az utóbbi években ugyanis már nemcsak az általános iskolákból vagy a gimnáziumokból ballagnak el a gyerekek – vagyis már szinte felnőtt emberek –, hanem már a bölcsis éveket is egymás vállát fogva, énekelve hagyják a hátuk mögött ezek az éppenhogy szobatiszta apróságok. 

Papíron egyébként elképesztően cukin és ártalmatlanul hangzik ez a kis akció, a valóságban viszont nekünk ez többhetes stresszel járt, amit nehézkes altatások, váratlan éjjeli ébredések, vigasztalhatatlan sírórohamok, és egy jó nagy adag szeparációs szorongás tarkított. Hiszen nem elég, hogy el kell hagyniuk egy olyan közösséget, amelyhez az addigi életük felében vagy harmadában tartoztak, ahol először tanulták meg a családon kívüli szocializáció alapjait, vagy ahol először építettek ki mély bizalmi kapcsolatot felnőttekkel a szüleiken és a nagyszüleiken túl.

Ehhez még életükben először azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy milyen az, amikor ezeket a vegyes és nehéz érzéseket ünneplő ruhába öltöztetve, előre bepróbált koreográfiára, boldogan kellene megélniük – és hát ez sajnos a csoport nagyjából felének nem is jött össze.

A gyerekek többségének arcán ugyanis kizárólag kétségbeesést, bizonytalanságot és elveszettséget láttam, ünnepi hangulatot annál kevésbé.

Akkor ne legyenek ünnepeink sem?

A változást, a felnövést, az emlékezést mindig is valamiféle rítusokkal ünnepeltük, amelyek hagyományait generációról generációra átadtuk a legkisebbeknek is, így én is fontosnak tartom, hogy a gyerekek részesei lehessenek ezeknek. Annyira, amennyire szeretnének. És talán ez nekem a legfontosabb tanulság ebből: hogy

szülőként ne hagyjuk, hogy a felesleges, tanult és sokszor hamis elvárásainkat továbbörökítsük, hiszen jó esetben az ünnep nem túlélés, hanem a közös együttléteink kitüntetett pillanata – amiben mindenki úgy vesz részt, ahogy neki a legörömtelibb.

WMN szerkesztőség