Egy állatorvos kutyája lett kutyatámadás áldozata

–

A közelmúltban állatorvosból sokkos kutyatulajdonossá váltam. Csak egy szokásos esti nagy sétára indultunk a kutyámmal, majd két óra múlva már az állatkórház várójában találtam magam, arra koncentrálva, hogy ne sírjak. Türelmesen vártam a soromra, hogy összevarrjuk a kutyámat, de ezzel még nem volt vége…

Desiré már több mint négy éve az életem része, az idegrendszerem felborzolója, a fittségem őre és az unalmam elűzője. Egy energikus kiskutya, akit pár hetesen egy gyepmesteri telepről hoztam el, és azóta színesíti az életem. Mellettem volt a nehéz pillanatokban, és a munkahelyemen is lelki támaszt nyújtott a kollégáknak vagy más állatoknak.

Április végén egy nagy esti sétára indultunk a kertes házak között

Ráérősen sétáltunk, a kutyám pórázon, majd átvágtunk az úton, hogy a járdán folytassuk az andalgást. Láttam, ahogy egy nő virágot pakol, mire odaértünk, már a kapun belülre vonszolta a cserepes növényt, de a kaput nyitva hagyta. Ekkor meghallottuk egy nagy testű kutya acsarkodását a kerítés túloldaláról, és egyben felhangzott a tulajdonosnő rendreutasító hangja.

Desi barátkozó, kíváncsi természet, és meg akarta volna nézni, mi történik, de én szorosra fogtam a pórázt, és bajt szimatolva vonszoltam el a helyszínről. Ebben a pillanatban a másik kutya tulajdonosa már teljesen elveszítette a kontrollt a saját ebe felett, és nem volt időnk túljutni a veszélyzónán. A kutya kirontott a kapun, átszaladt a lábam között, és azonnal elkapta a kutyámat. Hirtelen és gyorsan történt minden.

Amikor átszaladt a lábam között a feldühödött kutya, akkor ráfogtam egy pillanatra, és reménykedtem, hogy csak meg akarja szagolni a kutyám, de a következő pillanatban megértettem, hogy baj van.

Állatorvosként sok agresszív kutyával volt dolgom, haraptak is meg már, de ezek az események sosem ébresztettek bennem tartós félelmet. Itt is pillanatok tört része alatt cselekedtem, nyúltam a nagy kutya felé és kiabáltam. Nem érdekelt, hogy megharaphat, csak téptem, ütöttem, hogy engedje el az én állatomat. A tulajdonosnő is kiszaladt, a fejénél kapta el a kutyáját, és próbálta leszedni Desiről. A dulakodásban kicsúszott a lábam, elestem, és elhagytam az egyik cipőm.

Ahogy felpattantam, megállított a felismerés, hogy hiába nem félek a kutyáktól, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, ez most édeskevés, és tehetetlen vagyok. Csak nézni tudom, ahogy a kiskutyámat széttépik.

Nem tudom, hogyan, de ezután egy végtelennek tűnő pillanat után elengedte az őrjöngő kutya az enyémet, aki fájdalmasan sírva szaladt el abba az irányba, ahonnan jöttünk, maga után húzva a még mindig rajta lévő pórázt. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy felhúzzam-e a cipőm, de inkább utána indultam, és megpróbáltam behívni. Miután felismert, fülét lecsapva, fejét lehajtva, farkát behúzva, lassan, fájdalmasan nyüszögve visszajött hozzám. Eközben már bevitték a támadó kutyát, és elzárták, majd a tulajdonos és a férje is odajött. A férfi odaadta a cipőmet és a telefonomat. Hirtelen csak értetlenül néztem a telefonra, amin összetört a fólia, mert észre se vettem, hogy elhagytam. Mindeközben a férfi félvállról odavetette, hogy a kutyája meg se kapta az enyémet. Annyira megdöbbentem, hogy csak annyit tudtam válaszolni erélyesen, hogy dehogynem. Még egy jóízűt káromkodni sem tudtam, pedig ott volt bennem.

Az utca sárga lámpafényében próbáltam megvizsgálni a kutyámat.

Alig tudtam elhinni, hogy még él

Nem sántított, de átmozgattam a tagjait, amiknél nem jelzett fájdalmat. Ott kerestem a sebeket, ahol a legnyálasabb volt, de nem találtam. A hasát megnyomogattam, ami kicsit diszkomfortos volt számára, de nem mutatott olyan tünetet, ami miatt rögtön aggódni kezdtem volna, ezért úgy váltam el a tulajdonosnőtől, hogy külsérelmi nyomot nem látok. 

Próbáltam Desit jókedvűen további sétára hívni, de folyton leült, hátrakapdosott, és egy idő után lefeküdt. Ekkor az ölembe vettem, és úgy sétáltam vele hazafelé, miközben zokogva telefonáltam segítségért, mert egy idő után tudtam, hogy nagyobb a baj. Ugyanis elkezdtem érezni a bőre alatt a levegőt, ami azt jelzi, hogy valahol van rajta egy vérző seb. Mikor elfáradtam, letettem a földre, és akkor láttam, hogy a bal kezem meg a ruhám is véres. Amint hazaértünk, jó fényviszonyok között megkerestem a fekete szőr között a sebet. Remegtem az átéltektől, és azzal nyugtattam magam, hogy „csak” egy bőrsérülés. Rohantam kocsival az éjszakai ügyeletre.

Csináltunk mellkasröntgent és hasi ultrahangot is, ahol azt láttam, hogy a lépén van egy folt. Teljesen kétségbeestem, mert a folt egy ilyen esetben leggyakrabban két dolgot jelenthet. Mivel fiatal még, ezért a lépdaganat kevésbé valószínű, bár nem kizárható, ahogy az sem, hogy a támadás miatt alakult ki egy vérömleny.

A következő sokk akkor ért, amikor a kutyám már a műtőasztalon volt. Kiderült, hogy nemcsak a hasán lévő bőrt tépte fel a másik kutya, hanem a hasfalát is átszakította. Utolsó energiáimmal igyekeztem értelmesen beszélgetni az ügyeletes kollégákkal, és megpróbáltam érzelmileg eltávolítani magam attól a szeretett kis szőrös testtől, ami a műtőasztalon fekszik.

Miután végeztünk a műtéttel, hazavittem Desit, aki napokig nem volt önmaga. Ha levittem sétálni, akkor a korábban energikus és vidám kiskutya nem szaglászott a fűben, nem szaladgált, hanem csak állt, nézett bánatosan, ha szóltam hozzá, meg se hallotta.

Néhány nap után felkerestem a támadó kutya tulajdonosait a történtekkel, és szerettem volna magunk között megoldani a problémát. Szerettem volna, ha vállalják a felelősséget a kutyájuk tettéért. Először a tulajdonosnővel beszéltem, aki elsősorban azt sérelmezte, hogy miért pont ott sétáltattam a kutyámat, ahol ők laknak, miért nem az utca másik oldalán. Egyáltalán mit kerestem ott! Egyébként pedig a támadás miatt úgy meghúzta az ujját, hogy három napig fájt. Akkor még úgy tettük le a telefont, hogy átgondolja, hogyan tud segíteni, és hívni fog. Még ekkor is türelmesen vártam. Két hét után megpróbáltam felhívni, nem értem el, de nem adtam fel.

Pár nap múlva a támadó kutya másik tulajdonosa, a férfi vette fel a telefont. Neki is elmondtam a tényeket, mire azt közölte, hogy van kamerafelvétele, amit megnézett, és ezek szerint én direkt beálltam a kapuba a kutyával, hiába ugatott az övék. Szerinte én nem mentem távolabb, hát így jártam – majd elköszönés nélkül letette a telefont.

Következő lépésként rendőrségi feljelentést tehetek, de vajon lesz-e valódi következménye? Mert, ami velünk történt, előfordulhat bármikor mással is. Sőt, lehet, hogy történt is hasonló, csak nem került nyilvánosságra.

A történetemet azért meséltem el, mert az esetünk nem egyedi

Szeretném felhívni a figyelmet a felelős állattartásra!

Nem ez volt az első eset, hogy megtámadott minket Desivel egy másik kutya, de eddig az ijedségen kívül nem történt nagyobb baj. Viszont a munkám során is sok esetben látom, hogy a gazdák nem mérik fel megfelelően sem saját magukat, sem a választott kutya tulajdonságait, és ebből adódóan nem értik a kutyájuk viselkedését. Ez a kutyára és az emberre egyaránt veszélyes, nem véletlen az, hogy mostanában egyre több hír jelenik meg tragikus kutyatámadásokról.

Még most is, ahogy írtam a történetet, izzadt a tenyerem az átéltektől, és még mindig nincs vége. Bő egy hónap után, miután már a kutyám sebe a hasán szépen begyógyult, úgy döntöttünk az egyik kollégámmal, hogy kivesszük a lépét, és majd a szövettan fogja tisztázni, hogy ezt is a támadásnak köszönhetjük-e.

Állatorvosként sokszor találkoztam kutyatámadás áldozataival, és láttam el őket. Férceltem már össze sebeket, altattam el súlyosan sérült állatot, vagy hoztak be hozzám olyat, akinek én hallottam az utolsó szívdobbanását.

Láttam a gazdákon a fájdalmat, a kétségbeesést, és azt gondoltam, hogy át tudom érezni a fájdalmukat. Próbáltam enyhíteni ezeket az érzéseket, de most már pontosan tudom, hogy ez mennyire lehetetlen küldetés volt, és igazán csak az értheti ezt a fájdalmat, aki maga is átélte. Senkinek sem kívánom, hogy ezen keresztülmenjen. Elég egy nyitva hagyott kapu, egyetlen pillanat, hogy a kontroll elvesztése után egy hétköznapi séta rémálommá váljon.

WMN szerkesztőség