–

A Lázár-jel (ne keverd össze a Lázár-szindrómával/jelenséggel) például a posztmortem reflexnél is látványosabb: itt az agyműködés már leállt, viszont bizonyos hatásokra (például amikor egy ápoló vagy orvos valamiért megmozdítja a fejet) válaszul az agyhalott személy könyökből felemeli és behajlítja a két karját, akár keresztezheti is a mellkasa előtt. Sőt, teszi hozzá dr. Becze Ádám, attól függően, hogy milyen testfelépítésű az illető, milyen hosszúak a karjai, a törzse, akár az arcához is emelheti a kezeit. Ez pedig megrázó lehet a laikusoknak, hiszen ők csak annyit látnak, hogy az illető megmozdult. „Ez egy gerincvelői reflex, tehát egyáltalán nincs hozzá szükség az agyra. Az érzőideg beviszi a jelet a gerincvelőbe, és ott átcsatolódik egy motoros, tehát működtető-mozgató idegsejtre, ami végrehajtatja az izmokkal a mozdulatot” – magyarázza dr. Becze. 

A Lázár-jel különlegessége az is, hogy viszonylag frissen ismerjük, mert

csak olyan esetben történhet meg, amikor az agy már halott, és mesterségesen lélegeztetik a testet – ehhez pedig kellett az a technológia és tudás, hogy képesek legyünk így életben tartani szerveket/az emberi testet.

Más jelenségekről viszont réges rég tudunk, hiszen az is egy izgalmas orvoslástörténeti folyamat, hogyan állapították meg a múltban és ma a halál beálltát. Az eszméletvesztés, vagy a szinte észlelhetetlenül gyenge légzés és pulzus becsapós lehet: talán még rémlik a suliból, mennyire rettegett Edgar Allen Poe, hogy véletlenül élve eltemetik (a motívum több novellájában is megjelent), a 19. században pedig divatossá vált a csengős koporsó rendelése arra az esetre, ha valaki így járna, hogy jelezni tudja a temetőgondnoknak, hogy életben van odalent.

A bizonytalanságot sokáig az is okozta, hogy bár a filmekben és irodalmi művekben annyit szerepeltetett utolsó sóhaj nagyon is létező dolog, a halál inkább egy folyamat, mint pillanat.

„Képzeljük el az élő embert, hogy lélegzünk, dobog a szívünk, ami körbehajtja a vért az erekben, és az így eljut a szövetekhez. A halál is ezeken a szinteken kezdődik: a sejtek nem kapnak elég tápanyagot és oxigént, mert nem jut el hozzájuk a vér, vagy az oxigén nem jut be a szervezetbe. Van egy pár perces időablak, amíg a sejtek felhasználják a rendelkezésükre álló maradék oxigént meg a tápanyagot a raktáraikból – ezekben a percekben történhet meg bizonyos esetekben az újraélesztés. Utána viszont oxigén és tápanyag híján a sejtek elkezdenek meghalni. Ezzel felbomlik a sejtszerveződés, fokozatosan elhalnak a szövetek, majd a szervek.”

Elindulnak tehát a bomlási folyamatok, és itt válik érdekessé a dolog.

Hogyan állapítják meg, hogy mikor állt be a halál?