Nem lehet mindenkit megmenteni, akárhogy is szeretném – Merengés egy bántalmazó bántalmazott történetén

–

Védjük meg a gyermekeinket!

Beleégett a retinámba a szlogen, amit a kormány időnként a plakátokra nyomott. Üres lózung, hangzatos, mindenki egyetért vele, csakhogy épp hazugság az egész. Az elmúlt tizenhat év politikai játszmáinak legundorítóbb része pont az volt, amit a gyermek- és családvédelmi hálóval tettek. Védjük a gyerekeinket, amíg az kimerülhet mások szabadságának korlátozásában és megalázásában, de ha tényleg kellene értük valami valóban hasznosat tenni, akkor a segélykiáltások mind süket fülekre találnak. Nem mi szültük őket, nem mi hagytuk őket ott. 

A hatalom tizenhat éven át próbálta elhitetni velünk, hogy nem létezik és nem is létezhet közösségi felelősségvállalás, nem szükséges törődni egymással, mindenki söprögessen a maga portáján, de ha lehet, akkor inkább azt se, vagy csak a négy fal között, nehogy mások is kedvet kapjanak. Másokkal törődni veszélyes, mert a jó példa is ragadós, nem csak a rossz, és akkor még a végén kikövetelnék a népek az emberséges bánásmódot. 

A baj az, hogy hiába történt kormányváltás, a régi elcseszett rendszer romjai még itt maradtak a nyakunkon. 

Itt van például… Cili. Legyen a neve Cili.

Nyilván nem mondhatok el róla többet, igaziból semmilyen részletet (vagyis az alábbi sorok is csak minimális konkrétumot tartalmaznak majd), mert ki tudja, mivel árthatnék még neki és a már mozgásban lévő hivatalos folyamatoknak.

Márpedig Cilinek van már bőven elég baja. 

Persze, nem kellett volna bántania a társait. Nem kellett volna gyomorgörcsöt ültetnie a többiekbe, nem kellett volna olyan pszichológiai hadviselést gyakorolnia, hogy abba néhányan körülötte szó szerint belebetegedtek, visszafejlődtek, újra a szülőkkel alszanak és az evés-ivás-öltözködés valóságos tortúrává vált. Igen, jó lett volna, ha Cili nem viselkedik úgy, hogy attól a körülötte lévő lányok mindegyike agyon szomatizálja magát. 

De Cili nem tehet erről az egészről. Régebben még a Cili-féléket mindig jól megfenyegette egy nagytesó vagy annak a kétajtós szekrény cimbije, de ma már tudjuk, hogy nem létezik magától rossz gyerek. Ha egy gyerek extrém módon viselkedik, annak oka van, és arról az esetek többségében a legkevésbé ő tehet. Úgyhogy Cilit nem fenyegetjük meg, hanem helyette próbáljuk megérteni.

Mert valamiért Cili úgy érzi, hogy neki zsarolással, lelki terrorral és játszmákkal kell megszerezni és megtartani a barátait, sőt, ha kell, akkor erőszakkal. Nem hiszi el, hogy simán játszanának vele a két szép szeméért, pusztán azért, mert jó úgy, ahogy van. 

Pedig eredetileg így volt. A lányok szerették, még akkor is szerették és védték, amikor már nagy volt a baj.

„Amikor nem bánt, akkor olyan jó vele“ – mondták a megszeppent kislányok, az anyukáikban meg azonnal megfagyott a vér is. Lassan esett le a szülőknek, hogy itt nem elszigetelt esetekről van szó, hanem egy bántalmazó kapcsolati rendszerről. A lányok jók akartak lenni Cilinek. Bármi áron. 

Elképesztő, hogy nyolc-kilenc éves kislányok már mennyire könnyen meg tudnak barátkozni egy olyan berendezkedéssel, amiben őket rendszeresen éri bántás, mégis, ha rákérdezünk Cilire, akkor rögtön azzal kezdik, mi a jó benne. Olyan jó játékokat talál ki és annyira cuki állatokat tud rajzolni és mennyire cuki kulcstartót adott ajándékba. 

Igen, általában egy keményebb inzultus után mindig jön valami nagyon jó. Egy kis tárgyi meglepetés, egy kedves bók, fogadkozás, könnyes megbánás, valami. Ismerős, ugye? Mondom én, hogy tankönyvi bántalmazós történet ez. 

Nem utálják. Csak félnek tőle.

Közben Cili valahogy piedesztálra is került, de hát igen, ebben a kapcsolati modellben ilyen is előfordul, ugye. 

Amikor például felmerül, vajon ki a világ legbátrabb embere, akkor a válasz azért Cili, mert ő – idézem – „ha kitalál valamit, ő akkor is megcsinálja, ha tudja, hogy meg fogják érte büntetni“. 

Nem, őt a lányok nem utálják. Csak félnek tőle. És valahol tisztelik.

Ezen a ponton feltenném a kérdést, hogy vajon létezik-e értelmezhető és a gyakorlatban megfelelően alkalmazható protokoll az iskolai érzelmi bántalmazásra? A válasz spoiler: nem, nem létezik.

Az érzelmi bántalmazás nyomai nem könnyen bizonyíthatóak, épp ezért a következményekre könnyen rá lehet sütni, hogy csak az áldozatok (szülei) hisztiznek. Mégis hogy a francba bizonyítsa be egy maréknyi szülő, hogy az ő lányaik bizony ugyanazokat a tüneteket produkálják, hogy a családjaik tönkre mennek egy magából kivetkőzött gyerekek miatt? Sehogy, sajnos mindez sehogyan sem bizonyítható.

Ahogy azzal is nehéz mit csinálni, hogy Cili szemei alatt mindig vastag, sötét karikák éktelenkednek. Az ember a szemébe néz és könnyen elkapja a tekintetét. Azok a szemek láttak valamit, amit nem kellett volna. A testtartása is árulkodó. Az a test megélt már olyat, ami nem volt jó neki. És nem, nem akarok rávetíteni semmit. 

Szívem egyik leghőbb vágya, hogy vaklárma legyen minden, hogy csak én vetítek bele minden görnyedt kislányba valami traumát, és az egész huzavona nem több átlagos iskolai piszkálódásnál, csak mi, milleniál szülők már mindenbe traumákat hallucinálunk bele.

De sajnos a madarak csiripelnek és a hangjuk eljutott hozzám is. Nem, a gyanú nem légből kapott, ezt a lányt tényleg bántják. Hogy szavakkal, azt halljuk mi is. Hogy máshogy is, arról másodkézből van tudomásunk, de egy elég világos kép állt össze végül így is, méghozzá egy jól ismert, fájdalmasan tipikus kép: ahol a bántalmazó maga is bántalmazott. 

Mit lehet hát tenni? Semmi jót. 

Ha nem teszünk semmit, minden marad a régiben, a lányok még rosszabbul lesznek és közben Cili sem kap segítséget. Ha teszünk, azzal a lányok esélyt kapnak arra, hogy jobb legyen, ám Cili helyzetének megoldására nem tudunk garanciát vállalni, mert a rendszer erre nem ad lehetőséget. 

A gyermekvédelem bevonásával sem mondhatjuk azt, hogy innentől biztosan minden rendben lesz. Nem, én ránézek erre a lányra és az jut eszembe, hogy semmi nem lesz rendben. 

De amit hivatalos keretek között meg lehetett tenni, és amit a személyes kompetenciahatárokon belül csak lehetséges volt, azt megtettük. Itt a fal, elértük, nincs tovább. Belekalkulálva, hogy a lányok és Cili érdekeit is a lehető legjobban képviseljük, úgy tűnik, eddig mehettünk.

És mégis, én ezt rohadtul kevésnek érzem. Talán azért, mert én is voltam gyerek, akit bántottak. Nem a szüleim, hanem a kortársak. Más módokon bántott rokon és közeli ismerős is, így voltam molesztált gyerek is. Bizonyos dolgokat sikerült már kiadnom magamból, de vannak olyan elemek, amiket talán sose fogok megosztani senkivel, mert magammal is nehéz. Itt most azért is írtam le, hogy világossá tegyem: tudom, milyen az, amikor bajban van egy gyerek, de nem tud segítséget kérni, mert szavai sincsenek arra, ami vele történik.

Tudom, milyen az, amikor egy gyerek a maga kis eszköztárával próbál védekezni az ellen, amibe belekényszerül, és azt is, milyen, amikor ezért büntetést kap. 

Ahányszor meglátom, ahogy Cili lehorgasztott fejével, a sötét tekintetével rám néz, azt érzem, én is bántom azzal, hogy nem tudok neki egy szinten túl segíteni.

A konkrétumok hiányában csak annyit hangsúlyozhatok, hogy amit lehetett tenni, azt megtettük, és most elérkeztünk a várakozás fázisába, amikor meg kell lássuk, hogyan őrölnek majd a fogaskerekek.  

A felkeresett szakemberek egyöntetűen azt tanácsolják, hogy jelenleg az az egy dolgunk van, hogy segítsünk ott, ahol tudunk, vagyis a saját gyerekeinken. Most velük kell foglalkozzunk, őket kell segítenünk. El kell fogadnunk, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Lehetetlen és egyszerűen felemészti az embert, ha ezt képtelen elfogadni. Ezt próbálom mantrázni. Igyekszem bízni abban, hogy tényleg megmozgattunk annyi követ, amennyivel ha nem is tudjuk Cilit megmenteni, de talán valamennyit lendíthettünk a sorsán. 

Hol húzódik a minimum?

És közben pedig azért reménykedem is, hogy ez az új rendszer, amit áprilisban kiharcoltunk magunknak, végre tényleg foglalkozik majd a gyerekek védelmével. Mert nekem anno nem volt hova fordulnom, még annyira sem, mint most Cilinek, vagy a lányoknak. Azóta eltelt majdnem harminc év, leszerepelt jó néhány kormány, és tessék, még most is falakba ütközünk, ha tennénk valamit. Hány Cili járkálhat még lehorgasztott fejjel, bántalmazó bántalmazottként? Hány áldozata lehet a bármikori Ciliknek? Fogalmunk sincs.

De bármennyire is tudom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, arra nincs mentsége senkinek, ha meg sem próbálja. 

És hogy miért írtam meg ezt az egészet? Mert legyen bárhány Cili is az országban, legyen akárhány áldozata, és legyen bármilyen nehéz ezt szülőként elvinni a vállunkon: nem tarthat vissza minket az elcseszett rendszer abban, hogy legalább megpróbáljunk tenni valamit. A gyerekeinknek látniuk kell, hogy megvédjük őket, a bántalmazónak látnia kell, hol a határ, és a bántalmazó gyerek szüleinek pedig érezniük kell, hogy figyeljük őket. Ez a minimum kellene hogy legyen. 

WMN szerkesztőség