Két év álmatlanság után összeomlottam
Van, amikor a test előbb mondja ki, hogy baj van, mint mi magunk. Dr. Szántó Szilvia személyes írása arról szól, hogyan vezetett az összeomlás, a kórházi kezelés és a mély önismereti munka a túlélő üzemmódból egy élhetőbb, szabadabb élet felé.
–
2025 nyarán kórházba kerültem.
A testem már egy ideje jelezte, hogy valami nincs rendben. Két éve alig tudtam aludni: éjszakánként egy-másfél órákat. Előtte fél éven belül két veszteség ért, ami nagyon megviselt. Kerestem a megoldást orvosilag és lelkileg is, de nem találtam.
A probléma enyhébb formában már korábban is jelen volt, ezért kaptam egy kis dózisú gyógyszert az alvásra. Sokáig segített, később azonban már nem. Az adagot nem akartam emelni. Akkor még nem tudtam, hogy a sok éven át tartó átmeneti megoldás közben az idegrendszerem lassan kimerül.
Közben helytálltam a munkahelyemen.
Aztán a szervezetem egyszerűen feladta
Nemcsak aludni nem tudtam, hanem folyamatosan mosdóba kellett járnom. Nappal több mint negyvenszer, éjszaka legalább nyolcszor. Egy idő után már a lakást sem tudtam elhagyni. Úgy éreztem, fogoly lettem a saját testemben.
Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
Elindultam segítséget keresni. Nem elsőre találtam meg azt a helyet, ahol értették, mi történik velem. Végül vidéken, az ország egyik legjobb rehabilitációs osztályán befogadtak.
Amikor azt mondták, hogy maradjak öt hónapot, megijedtem. Féltem a közösségtől, féltem attól, mi vár rám. De azt éreztem: nincs más választásom.
Ha már élni nem tudok, nincs veszítenivalóm.
A kórház lett az átmeneti otthonom
Egy hely, amely megtartott akkor is, amikor én épp nem tudtam megtartani magamat. A külvilág eltávolodott, és a figyelem lassan visszakerült rám.
Egy héten belül már jobban aludtam, és az állapotom gyorsan javulni kezdett. A csoportos foglalkozásokat még nem tudtam végigülni, de engedélyt kaptam, hogy bármikor kimehessek. Az én természetellenes működésem ott természetessé vált. Ez az elfogadás indított el a változás felé.
És lassan kezdtem megérteni valamit.
A gyógyszer nem megoldás volt, csak tüneti segítség. A mélyben ott volt valami, amivel a komoly önismereti munkám ellenére sem néztem szembe: a függőségeim. Nemcsak a gyógyszerhez való ragaszkodás, hanem a viselkedéses függőségek is. Például a munkaalkoholizmus vagy a kodependencia – amikor a figyelem mindig másokra kerül, és nem magunkra.
Sokunk története innen indul. Gyerekként nem rajtunk volt a fókusz, hanem a szülők problémáin. Anyán, aki nekünk mondta el az apával kapcsolatos fájdalmát. Vagy apán, akinek kiszámíthatatlan hangulatához kellett alkalmazkodni. Megtanultuk pásztázni a környezetet: ki milyen hangulatban van, mikor kell csendben maradni, mikor kell segíteni.
A saját érzéseink háttérbe szorulnak. Azt hisszük, ha elég jók vagyunk, ha jól teljesítünk, ha megfelelünk, akkor végre nyugalom lesz. De nem lett, és nem lesz. Mert számos megoldás nem rajtunk múlik, és nem mi vagyunk a felelősek értük.
Ha érzelmi bizonytalanságban nő fel egy gyerek, az idegrendszere megszokja a feszültséget. A stresszhormonok jelenléte lesz az alapállapot. Felnőttként pedig gyakran ugyanazt a feszültséget keressük újra – nem tudatosan, hanem megszokásból.
Eljutunk oda, hogy nem omlunk össze. Csak nem élünk igazán.
Működünk. Teljesítünk. Helytállunk. Másoknak akarunk megfelelni. Közben menekülünk a saját érzéseink elől: az elhagyatottság, az üresség, a félelem, a harag vagy a fájdalom elől. Egy idő után már azt sem tudjuk pontosan, kik vagyunk, és mit szeretnénk valójában.
A kórházban értettem meg először igazán, hogy a túlélő üzemmód nem egyéni történet. Sok ember él így – csak kívülről gyakran nem látszik.
Én eljutottam oda, hogy változtatni akarok. De a zsigeri működésem az osztályon is jelentkezett: pátyolgattam másokat, segítettem házi feladatokban, bevásárlásban, gyűlések szervezésében. Aztán egy nap, amikor fájt a fejem, egyszer csak rájöttem: még itt is mentem az embereket.
Akkor azt mondtam magamnak: elég. Most én jövök
A fókuszt magamra tettem. A saját felépülésemre.
A kórház számomra nemcsak a gyógyulás helye lett, hanem egy különös átmeneti tér: ahol az élet lelassul, a kapcsolódások felerősödnek, és ahol újra meg lehet tanulni jelen lenni – magunkkal és másokkal.
A közösség tükröt tartott. Láttam benne a maszkjaimat, és azt is, milyen nehéz megmutatnom magam. De a változtatás mellett döntöttem. Megtanultam kapcsolódni az érzéseimhez. Megtanultam, hogy olykor elég odafigyelnem, nem kell mindig megszólalnom. Hogy másoknak is joguk van a saját felismeréseikhez. És hogy nekem is jogom van figyelmet kérni.
Búcsút intettem a tagadásnak. Annak is, hogy becsapjam magam, és a sajnálatot összekeverjem a szeretettel. És annak is, hogy a magányomat függetlenségnek álcázzam.
Már jobban tisztelem a testem jelzéseit. Minden nap lépéseket teszek afelé, hogy el tudjam engedni a kontrollt, és bízzak az életben is. Amikor mindent kézben akarok tartani, valójában attól félek, hogy ha elengedem az irányítást, szétesek. De az elengedés nem mindig zuhanás – néha megérkezés.
Az idegrendszer nem parancsra nyugszik meg. De minden apró mozdulat számít.
Sétálok, néha futok, keresem a kapcsolódásokat. Nem erőltetek semmit, haladok csigalépésben. Írok, alkotok, vállalom magam.
Nem túlélek már.
Hanem élek.
Dr. Szántó Szilvia mentálhigiénés szakember és író, a Lélekjegyzetek szerzője
A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Pexels/ Yan Krukau, Joana Miriam
Glow
Glow